9. FEJEZET Furcsa

Eric felvezetett a szobájába – az emeleten volt – és leültetett az ágyára.
- Bocs a szüleim miatt… Egy kicsit zakkantak néha… - mondta a tarkóját dörzsölve, zavarban.
- Semmi baj, az én szüleim se jobbak, ezt a saját bőrödön tapasztaltad meg! – mondtam neki vigasztalás és nyugtatásképpen, majd elnevettem magam, mire ő is kuncogott egy halkat.
- Szóval… Most mit fogunk csinálni? – kérdeztem.
- Nem is tudom… Mit szólsz… Ehhez? – válaszolta sokat sejtető hangon, majd abban a pillanatban ledöntött az ágyra és hosszasan megcsókolt, újra és újra… És újra! Istenem, fantasztikusan csókol! Néhány percet (jó sokat!) eltöltöttünk így, az zökkentett ki az elfoglaltságunkból, hogy hallottunk egy ajtót csapódni és Eric szerintem biztos volt benne, hogy a húga az, mert azonnal felállt, felsegített aztán azt mondta:
- Szerintem ez a húgom lesz. Gyere, bemutatlak neki!
- Várj! Honnan tudod, hogy a húgod, nem pedig Anton vagy Amanda? – kérdeztem furcsállóan.
- Senki más se szokta csapkodni az ajtókat. Legalább is így nem… - miután ezt kimondta, elkezdett egy nagyon picit húzni, mert én vonakodtam. Mi van, ha most békén kéne hagyni? Szerintem dühös. De ezt nem mondtam ki hangosan, hiszen Eric biztosan sokkal jobban ismeri nálam, én még csak nem is találkoztam vele. Szerelmem kiáltott egyet.
- Emily! Szeretnék neked bemutatni valakit!
- Ne most! Pár perc, jó? – furcsamód nagyon mély hangja volt, fiatal kora és lánylétére.
- Minden rendben van vele? – habár még mindig nem ismertem, nem hiszem, hogy ez a normális hangja. Elhúztam a szám.
- Persze, csak biztos megint szórakozik azzal a hangdeformáló cuccal. – legyintett egyet, aztán meginvitált egy rövid kajára.
- Hallom, hogy korog a gyomrod! – mondta egy féloldalas mosollyal, én elröhögtem magam.
- A francba! Lebuktam! – színleltem a csalódottságot, de nem bírtam és egy hatalmas mosoly terült el az arcomon. Eric levezett a konyhába. A szülei még mindig ott ültek, szinte ugyanolyan pózban, mint amikor a barátom bemutatott nekik. Kicsit ijesztő volt. Kaptam egy zsemlét, rá vajat és felvágottat. És egy pohár narancs juice-t. Mire végeztem, Emily is kész volt, és amikor felnéztem, ott állt a konyha nappaliba vezető ajtajában (a konyhának két ajtaja volt, egy a nappaliba vezetett, egy az előtérhez). Szinte leesett az állam, hogy milyen szép lány volt. Én mellette elbújhatnék, én vagyok a szürke egér, ő pedig Miss America! Meglepően hasonlított Eric-re, látszott, hogy testvérek. De könyörgöm! 14 éves! Hogy lehet, hogy máris szebb, mint bárki az ismerőseim közül? Hiszen mindenki egykorú velem, vagy idősebb! Biztos, hogy 14? Jól emlékszem, hogy Eric ezt mondta? Igen, hiszen amikor elmentünk fagyizni, akkor említette. Nem tudom elhinni, hogy annyi lenne, annyinak néz ki legalább, mint én. Mindegy az most, megismerkedek vele, aztán vagy folytatom az ámulást és a hitetlenkedést, vagy folytatom az estémet. Inkább az utóbit választom.
- Szia Emily! Maya vagyok! – nyújtottam felé a kezem, és borzasztóan meglepődtem, mikor kézfogás helyett átölelt.
- Heló! Már vártam, hogy megismerjelek! – szerintem ugrált is volna, ha nem lennének itt a szülők talán.
- Örülök! – hallottam Eric hangját.
- Micsodának?
- Nem mondtam semmit! És mást se hallottam… Jól vagy? – kezdett gyanakvó lenni.
- Teljesen, de biztos vagyok benne, hogy egy másodperce azt mondtad, hogy örülsz. – néztem rá furcsán.
- Nem, ilyet nem mondtam – igazat mondott, ebben biztos voltam, ugyanis olyan zavart volt, hogy azt nem lehet eljátszani. – Szerintem képzelődtél… - legyintettem egyet amolyan „hagyjuk” stílusban és folytattam a beszélgetést Emily-vel, hogy jobban megismerjem.
- Hova jársz suliba? Még sose láttalak ott, ahova én járok.
- Mert nem is oda járok – hihetetlen, milyen csengő hangja volt. És kicsattanóan vidám természete.
- Én a szomszédos város iskolájába járok. Imádom azt a helyet! Mindenki olyan jó fej! Tök jó! És olyan jó bulikat tudnak szervezni, hogy behalok! – be nem állt a szája! Mi biztosan - hangsúlyozva: biztosan – jól elleszünk egymással. 3 év korkülönbség mit számít, főleg ha úgy néz ki korban, mint én?
- Örülök, hogy szereted a sulidat! Bizonyára sok embert ismersz…
- Ismerni ismerek csak nem sok a barátom. Az emberek furának tartanak egy kicsit, de a legjobb barátnőm, Vicky ugyanolyan, mint én és van még rajta kívül 3 jó haverom. Tökéletesen elvagyok velük, ők a legjobb fejek a világon, a bátyus után – jaj, de kedves, hogy ezt mondja. Biztos példaképe Eric, vagy hasonló, de tuti, hogy nagyon szereti. Odament hozzá és átölelte, majd visszajött hozzám és megint átölelt. Szeret ölelkezni, vettem észre.
- Te is jó fejnek tűnsz! Mi a kedvenc színed?
- Hát… A leg kedvenc az a kék… De szeretem a pirosat és nagyon a fehéret is.
- Ú! Én a sárgát és a barnát szeretem! Melyik a kedvenc évszakod?
- Meglepődsz, ha a nyarat mondom? – mosolyogtam rá.
- Nekem az ősz! Imádom a színeit, az a sok falevél, ahogy zöldből mindenfélébe megy át, imádom! – oké, egy kicsit sokat beszél, röhögtem magamban, és azon is, hogyan is fogom leállítani? Körbenéztem a konyhában és megakadt a szemem a faliórán, amit eddig nem vettem észre. 11-et mutatott! Nekem sürgősen haza kellene mennem! Mindenkitől elköszöntem, Emily egy szoros öleléssel búcsúzott (talán egy bordatörés) szomorúan és azt faggatta, hogy mikor jövök megint. Oké. Jó fej csaj, bejön, hogy így pörög meg minden. Beszálltam Eric kocsijába és út közben megjegyeztem, hogy szimpi a húga, de a fáradtság olyan erővel zúdult rám, amit eddig észre se vettem, hogy majdnem elaludtam a kocsiban. Kedves barátom támogatott fel a lépcsőnkön és hagyta, hogy csak egyszerűen egy álmos csókkal elbúcsúzva beessek az ágyamba. Még hallottam, ahogy kimegy, aztán egy halk kocsi-zümmögést, de aztán elsötétült a világ és az álmaim színes kavalkádja jelent meg előttem.



     Ahhoz képest, hogy tegnap milyen fáradt voltam, ma konkrétan hajnali 5-kor keltem, és még magamat is megleptem. Eddig a legkoraiabb kelésem a 6 óra volt. Valahogy ránéztem a naptárra és eszembe jutott, hogy Stephanie holnap fog érkezni haza, és majdnem elkezdtem ugrálni, de tudtam, hogy a többiek még mind alszanak és a józan eszem visszafogott. Ma reggel valahogy nagyon nagy kedvem támadt a tornához. Kint még friss és üde a levegő, gondoltam, ettől majd még jobban felébredek, ugyanis visszaaludni már nem akartam. Átvettem egy melegítőt, térdig érő gatyával és a lehető legvékonyabb melegítő felsővel, hiszen azért nincs annyira hideg. Lementem a konyhába, ittam egy pohár hideg vizet, aztán kimentem a kertbe. Amit ott láttam, az elképesztő volt. Sokkolt a látvány, és majdnem el is ájultam (szerencsére bírtam ideggel és talpon maradtam).

8. FEJEZET Várva várt...

    „Csoda, hogy elengedtek a szüleim” – gondoltam magamban, miközben Eric-et tanulmányoztam, ahogy vezet. Olyan természetesen csinálta, mintha ösztönből jött volna.
- Szerintem nagyon fog tetszeni a hely, ahova viszlek. Engem első látásra elragadott. – amikor ezt mondta, szinte égetően nézett rám, mintha azt akarta volna ezzel éreztetni velem, hogy én is elsőre elragadtam őt. Ennek pedig nagyon, de nagyon örülnék, ha tényleg így lenne.
- Ó, már alig várom, hogy lássam, hogy hova viszel. – feleltem izgatottam. Ajj, már tűkön ülök. Még mentünk úgy három percet, aztán egy aranyos, fákkal teli területre értünk, erdőnek nem nevezném, annyira sűrű nem volt. Eric megfogta a kezem és keresztülvezetett ezen a kis farengetegen, majd egyszer csak megálltunk. Egy sziklaszirtet láttam, azon álltunk, és a kilátás fantasztikus volt, még ha éjjelis volt. A holdfényben megvilágítva valamilyen varázsos hatást keltett és én ezt imádtam.
- Uram isten! Ez gyönyörű! – suttogtam ámulattal.
- Megmondtam, hogy tetszeni fog! – suttogott vissza lágyan. Aztán átkarolt. Én felnéztem rá, ekkor láttam, hogy ezen a kis szirten van egy öreg fa, szanaszéjjel ágazó lombkoronával. Odamentem és odahívtam Eric-et is. Leültem a törzs tövébe, ő mellém ereszkedett és átkarolt. Így ültünk csendben, egymás mellett, percekig és én minden pillanatot kiélveztem. Egyszer csak fölállt, engem is fölsegített, átölelt, de egy kicsit elhúzódott és mélyen a szemembe nézett. Nem mondott egyikünk se semmit, csak néztük egymást hosszan. És amit azóta akartam, hogy megláttam őt, végre beteljesült. Az ajkai szinte égették az enyémeket, tökéletesen egymásba illettünk abban a pillanatban, mint két puzzle darabka. És Eric nem állt meg, tovább csókolt és én sem akartam, hogy megálljon. Életem eddigi legjobb napja a mai. Percekig tartó tűzben égés után elhúzódott és ismét mélyen a szemembe nézett.
- Szeretlek! – mondtuk ki teljesen egyszerre és aztán egyszerre röhögtük el magunkat. Ezután Eric újabb heves csókot adott, és még egyet és még egyet, majd egy jó hosszút nyomott a számra. Abban a pillanatban nem érdekelt, hogy hányszor voltam szerelmes, milyen fáradt voltam és az se, hogy mennyi volt az idő. Idő, az most nem volt, nem létezhet most idő. A végtelenségig itt állnék ezzel a fiúval a telihold alatt csókolózva. Mert szeretem.

    Hazaérve felvánszorogtam a lépcsőn minden lépésnél húzva a lábamat, trehányul szétdobáltam a ruháimat, és átvettem egy pizsamát, aztán rögtön be is dőltem az ágyba. Az álmom nagyon megijesztett, mert ismét azt álmodtam, hogy Eric meg akar menteni egy hatalmas vérengző tigris elől, de most, hogy járunk (legalább is szerintem), így több jelentősége volt valamiért. De azt nem tudtam megmagyarázni, hogy miért. Az álom annyival lett hosszabb, hogy megtudtam, szerelmem miért kezdett el felém hajolni. Hogy megcsókoljon.

       Ma reggel, mikor felkeltem, kedvem támadt megnézni magam a tükörben, amit egyébként soha nem tennék fésülködés előtt, de ma máshogy lett. Amikor megláttam magam, valahogy sokkal szebbnek láttam az arcom, a hajam, meg úgy mindenem és most ne nézzetek nagyképűnek, ugyanis az összes ismerősöm elmondta már nekem, hogy nagyon szigorú vagyok magammal, ha a külsőmről van szó, néha túlságosan is. Csak álltam a tükörképemmel szemben és bámultam magam, hátha ez egy álom. De rá kellet jönnöm, hogy ez nem az, úgyhogy a mai napom jól indult. Szereztem egy jó nagy adag önbizalmat.

   A napomat, mint minden alkalommal, a reggelivel folytattam. Vicces volt látni, ahogy az öcsém vonszolja magát az asztalhoz. Reggelente sosem olyan friss, mint a család bármely más tagja. Leült az egyik helyre és gondoltam, ma kedveskedem neki egy reggeli elkészítésével, mivel olyan jó kedvem van, ne keljen végigszenvednie egy újabb étel tálalásával. Amikor ezt így végiggondoltam, kuncogtam egy halkat, majd folytattam a sürgölődést a konyhában. A nagy forgatagomban óvatlan voltam és majdnem eltörtem egy üvegpoharat, de szerencsére időben sikerült elkapni, mielőtt leesett volna. Ekkor megszólalt Leo:
- Ezt hogy csináltad? – kérdezte ámulattal, én meg nem értettem, hogy miről beszél.
- Mit hogy? – feleltem értetlenül.
- Hát hogy ilyen gyorsan elkaptad azt a poharat!!! – mondta továbbra is lenyűgözöttséggel a hangjában.
- Ez semmi se volt. Biztos lassú a felfogásod. Most keltél, mindketten tudjuk, hogy ilyenkor használhatatlan vagy minden szempontból – az utolsó mondaton elröhögtem magam. Zavarodott arcára néztem, majd folytattam az ügyködést. Azért szemmel tartottam, nehogy elaludjon és megüsse magát, ahogy mondjuk, lefejeli az asztalt, vagy leesik a székről. És ekkor vettem észre, hogy ő ugyanolyan éberen figyel engem, mint én őt. Odaadtam neki a reggelijét, megettem az enyémet és aztán amilyen gyorsan csak tudtam, eltűntem a szeme elől. Utálom, ha valaki figyel és kutakodik utánam. Igazán meglepődtem, amikor benyitottam a szobámba és Eric ott ült a puffomon.
- Te hogy kerülsz ide? – kérdeztem, aztán elkezdtem felé közelíteni.
- Beengedtek a szüleid és azt hittem, itt vagy. Nem voltál itt, szóval gondoltam megvárlak a szobádban – mondta, majd felállt a kényelmes ülőhelyéből, magához húzott, átölelt és megcsókolt. Én majd kicsattantam az örömtől, mert ezek szerint a tegnap este nem álom volt. Selymes barna haja csikizte a homlokom, ahogy magához húzva tartott, amíg szája az enyémen volt. Valamikor aztán egyszer csak elengedett.
- Ma nagyon meleg van. Nem akarsz eljönni velem úszni? Ismerek egy közeli tengerpartot és ott tudunk lenni 4 órát anélkül, hogy elkésnénk a munkából. – ajánlotta fel.
- De igen, szeretnék veled menni! Mikor indulunk? – kérdeztem izgatottan.
- Most? A kocsimban van minden kellékem, törülköző és fürdőruha. – mondta egy féloldalas mosollyal, amitől majd’ elájultam.
- Akkor 2 percet kérek, hogy átöltözhessek, összefogjam a hajam és keressek egy törcsit és egy naptejet. – mondtam, utána kitoltam őt a szobámból, hogy átöltözhessek. 1 perc alatt megvolt a törcsi és a csere fürdőruha, plusz egy ruha, amikor már jövünk vissza dolgozni. Gyorsan bedobtam mindezt a legközelebb kezembe akadó, megfelelően nagy táskába és kész voltam. Mikor kimentem a kocsihoz, Eric mondta, hogy ő is átöltözött a fürdőnkben, amíg én a szobámban készülődtem.

    Az út összesen 20 perc volt, amit simán végigbeszélgettünk, többek között megtárgyaltuk a kapcsolatunkat is. És igen, nem csak az én szememben vagyunk egy pár. Majdnem kiugrott a szívem a helyéről boldogságomban. Amikor odaértünk, egy gyönyörű tengerpart tárult elém. A víz olyan tiszta volt, hogy inkább átlátszónak mondanám mintsem kéknek, a homok pedig szinte megvakított annyira világos volt. Inkább fehér, mint homokszínű. Az égen egy felhő se volt, a parton pedig egy ember se, szóval biztos vagyok benne, hogy nagyon fogom élvezni ezt az időtöltést. És az egy dolog, hogy Eric-kel akarom tölteni minden egyes percemet, viszont Steph is hiányzik. Biztos, hogy erről a helyről beszélek neki és egy „legjobb barát partira” kijövünk ide valamikor, de az orrára kötöm, hogy erről ne meséljen senkinek, különben el lesz rontva az egész. Szerencse, hogy már csak 3 napig lesznek Európában a mait is beleszámítva.
     Eric volt olyan figyelmes, és nem hagyott minket éhen-szomjan, hozott vizet és gyümölcsöt. Tökéletes frissítő ilyen nyári forróságban. Nemhogy nem maradtunk éhesek, unatkozni se tudtunk volna, hiszen hozott frizbit is és azt dobáltuk nem is tudom, talán fél vagy egy órán át. Az időnk többi részét úszkálással, vagy ennél is jobb dolgokkal töltöttük, például beszélgettünk, vagy váltottunk egy csókot. De sajnos még 4 óra is borzasztóan hamar elrepült és már menni is kellet a munkába. Mondjuk annyira nem bántam, amíg két kedvenc időtöltésemet csinálhattam. Ugyanis rájöttem, hogy szeretek kertészkedni, a másikat pedig nem nehéz kitalálni: hogy Eric-kel vagyok.
    Meglepő, ha azt mondom, hogy a barátom vitt haza? Nem hiszem. Viszont kicsit meglepődtem, mikor egyszer csak elhívott hozzájuk.
- Maya, én már ismerem a te szüleidet… Arra gondoltam, talán te is megismerhetnéd az én családomat. – mondta majd villantott egy féloldalas mosolyt, és bár féltem, hogy milyen véleménnyel lesznek rólam a szülei, belementem.
- Oké, rendben! Na és… Most? – kérdeztem kicsit bizonytalanul.
- Igen, persze – felelte értetlenül, mintha ez egy felesleges kérdés lett volna. Bementem, üdvözöltem mindenkit, aztán megkérdeztem először anyát:
- Anya! Eric szeretne bemutatni a családjának. Elmehetek? – kezdtem félénken.
- Ó, hát persze! Menj és érezd jól magad – mosolyodott el szélesen. Most jön a keményebb rész: apa.
- Apa! Eric elhívott hozzájuk, hogy megismerjem a családját. Ő már ismeri a miénket és… - de nem tudtam befejezni a könyörgő monológomat, mert közbeszólt:
- Menj csak! Szimpatikus ez a fiú, nem hiszem, hogy lenne valami hátsó szándéka – közölte velem, majd folytatta a gépén, akármit is csinált. Én pedig boldogan mentem ki Eric-hez átöltözve, hogy ne a munkaruhámban ismerjenek meg, az milyen lenne már! A ház ugyebár nem volt olyan messze, kocsival 5 perc és ott is voltunk. Gyönyörű, tágas, kétemeletes otthon volt, jó sok ablakkal és modern tervezéssel. Nagyon tetszett, ha lesz miből, én is hasonló házat fogok magamnak venni, ha felnőtt leszek.
- Milyen szép házatok van! – mondtam ámuldozva, ahogy beparkolt az udvarra.
- Kösz… - felelte – Bemehetünk?
- Ó, igen, persze… - hú, mindjárt kiugrom a bőrömből izgatottságomban. – Mondd… Szerinted szimpatikus leszek a szüleidnek? – kérdeztem idegeskedve.
- Kinek ne lennél az? – mondta lágy hangon egy édes mosollyal.
- Oh! Kösz… - néztem a cipőmre zavaromban. Ezután beléptünk a „palotába”. Eszméletlenül gyönyörű volt, ízléses díszítéssel és fantasztikus berendezéssel. Mikor beértünk (szerintem) a konyhába, két fiatalnak tűnő embert pillantottam meg, valószínűleg beszélgettek, mielőtt bejöttünk. A nőnek ugyanolyan barna haja volt, mint Eric-nek, és nagyon hosszú, kedves arca éppen rám mosolygott. Alakja karcsú, lábai hosszúak. A férfi pedig fekete hajú volt, szmokingot viselt (nem tudom, miért) és nemesi arcán semleges arckifejezés ült némi meglepődöttséggel vegyülve. Elég magas embernek tűnt, még így ültében is. Elsőként a nő szólalt meg:
- Helló! Amanda Wolf a nevem, nyilván te vagy Maya. – mondta, majd végigmért, szerencsére ez amolyan nyugtázó méregetés volt, hogy Eric nem túloz-e vagy valami hasonló, gondoltam. A férfi is köszöntött:
- Üdvözöllek! Anton Wolf vagyok. Már vártuk, hogy megismerhessünk, Eric sokat mesélt rólad – közölte, majd egy apró mosoly mutatkozott a száján, bár lehet, hogy csak egy izomrándulás volt. Ezután Eric szólalt meg:
- Maya, ők itt a szüleim, anya, apa, ő itt Maya – mutatott be még egyszer biztonság esetére egymásnak. Majd átkarolt. Kicsit kínosan éreztem magam, hogy csak úgy a szülei előtt csinálja ezt, de nem különösebben érdekelt, mert eszembe jutott a húga.
- Merre van a testvéred? – kérdeztem, mire mindhárman furcsán néztek rám.
- Emily most nincs itthon. Elment… Vásárolni a barátaival – felelte Anton. Valószínű, csak én nem értettem, hogy ennek a mondatnak mi a jelentősége, ugyanis éreztem, hogy Eric egy kicsit megfeszül mellettem és láttam valami olyat Amanda arcán, amit egyébként nem akartam volna.

7. FEJEZET Ismerkedés

 Ma reggel nem hívott fel Eric. Pedig azt hittem, hogy felhív, miután már kétszer felhívott reggelente. Megcsináltam minden dolgom és egy csomó szabadidőm maradt, úgyhogy gépeztem, hallgattam egy kis dubstep-et majd egy kis electro-t, ugyanis a pop-on kívül ezek a kedvenceim és emiatt senki ne nézzen hülyének. Bár éjszakai klubokban még nem voltam, nagyon szeretnék menni, remélhetőleg lesz valaki a társaságomban. Szóval zenét hallgattam és hirtelen eszembe jutott, hogy esetleg írhatnék egy könyvet vagy tudom is én. Mondjuk egy vámpírosat, elvégre azt a legtöbben szeretik, hiszen a Twilight-ot is majdnem mindenki olvasta. Ez jó lesz. Csak én mindenhol azt olvasom, hogy a fiú a vámpír, szóval itt most a lány lesz a vámpír. Igen, úgy jó lesz. De a zenehallgatással annyira elment az idő, hogy észre se vettem, hogy a munka nemsokára kezdődik. Úgy kaptam magamra mindent, ami a kezembe akadt, de szerencsére jó összeállítás sikerült. Lehet, hogy ez a barátaim által említett divattehetségemnek köszönhető. Bár én nem hiszem, hogy nekem lenne ehhez érzékem annyira. Lerohantam a lépcsőn, odaköszöntem mindenkinek és rohantam kifele, hogy elérjem a buszt, de amikor kirobbantam a kapunkon, konkrétan majdnem beleesetem Eric karjaiba. Ugyanis ott állt a kocsijának támaszkodva, halál nyugodtan, de mikor feltéptem a kertkaput, kicsit még ő is megijedt. Kuncogtam magamban, aztán odamentem és átöleltem.

- Gondoltam, nem akarsz buszozni ehelyett, és egyedül. – mondta egy féloldalas mosollyal.
- Mintha a gondolataimban olvasnál… - feleltem egy mosollyal, aztán beszálltam a kocsijába.
   A munka jól ment ma. Gyorsak voltunk Eric-kel, és végre elkészült a kert szétroncsolt része is, friss volt és üde és szép. Megkerestük a nőt (akinek MÉG MINDIG NEM tudom a nevét) és megkérdeztük, mi lesz még a dolgunk. Azt mondta, hogy innentől csak gondozni kell a kertet. Hah! Ez egyszerű lesz! A további idő gyorsan elment és már mehettünk haza. Megint Eric vitt és én ismét nagyon élveztem. Aztán amikor odaértünk a házamhoz, támadt egy őrült ötletem:
- Figyu! Nem akarsz bejönni? Jó lenne, ha a családom megismerne! És ők is várják már, hogy mikor találkoztok. – ezt kimondva gondolatban mindennek elhordtam magam, ami eszembe jutott.
- De! Szeretném megismerni a családodat. Biztos ők is olyan jó fejek, mint te. – mosolygott rám. Én meg mindent visszavontam, amit mondtam magamra, aztán behívtam őt. Felhívta a szüleit, hogy nálunk lesz ma este, és később megy haza, de a beszélgetés végét nem hallottam, mert kiment a szobából, és az az utolsó szó nagyon megrázott, de úgy gondoltam inkább nem kérdezek rá, hogy miért mondta azt, hogy „nem, átváltozni”.  Majd később az este folyamán megkérdezem. Félrehúzom vagy tudom is én és megkérdezem, hogy baj van-e.
  
     Vacsoráztunk az egész családdal, plusz Eric. Szerintem tök udvarias volt, és apám minden cseles kérdésére jól válaszolt, legalább is szerintem. Erről később apám is biztosított, hogy rendben van a srác. Oké. Szóval. Eric másfél órája van itt. Hm… Meg kéne mutatnom neki a ház többi részét, mert nem hiszem, hogy ez az utolsó látogatása hozzánk. Úgyhogy megmutattam neki, hogy hol találja a fürdőket, majd felvittem a szobámba, ami az előszoba végén van, szóval út közben elmondtam, hogy melyik az öcsém és a szüleim szobája. És végre odaértünk az én szentélyembe, végre! Egy örökkévalóságnak tűnt, ugyanis szétaggódtam a fejem ezalatt a másfélóra alatt, nehogy baj legyen. Csodálkoztam is, hogy senki se vette észre rajtam, hogy egy idegroncs vagyok.
- Mondd csak! Valami baj van? Mondd, hogy nincs! – csaptam be magam mögött az ajtót és szegeztem neki a kérdést hirtelen. Szerintem úgy meglepte, hogy köpni-nyelni nem tudott.
- Csak egy kicsi. Hogy a húgom elmászkált és már 1 napja nem jött vissza, de máskor is csinált ilyet és mindig visszajött, szóval én nem aggódom. Stramm csajszi, úgy, mint te. – nyugtatott le. De én még mindig nem voltam teljesen megelégedve.
- És a szüleid se keresik?
- Apám nem említette, hogy így lenne. Miért?
- Mert egyszer, mikor az öcsémmel bringáztunk, a hülyegyerek nem szólt és bejött, én meg azt hittem, hogy elveszett és kerestem, mint egy idióta, összevissza kiabálva, amit szerintem az egész környék hallott. Majdnem szívrohamot kaptam, amikor eszembe jutott, hogy mi van ha bement? És a szívem a torkomban dobogott, és egyszer csak kijött a bejárati ajtón, én viszont a bringáját néztem, tehát megijesztett, mikor megszólított, én megfordultam és a nyakába borultam, sírva, félórányi keresés után! – adtam ki magamból és a végére még a hangerőmet is megemeltem – Jaj, bocs, csak… - és megint elkezdtem könnyezni. – Az egy borzasztó élmény volt.
- Látom… Gyere ide! – intett magához kedvesen, lágy hangon, én pedig odamentem és a legnagyobb örömmel hagytam, hogy átöleljen, aztán felnéztem a szemébe.
- Most már tudod, hogy miért idegesítettem fel magam ennyire ezen a neked apróságon. – mondtam, majd visszatemettem az arcom a mellkasába. Olyan jól esett, megborzongtam az emléktől de ő a testével melegített engem és ez nagyon jó érzés volt. Felnézte abba a kék szempárba és teljesen elvesztem bennük. Gyönyörű szemei vannak Eric-nek. És nem akartam, hogy elengedjen, és szerintem ő se akart elengedni, mert nem tette. Így ölelkezve kirángattam a teraszra. Friss levegőre volt szükségem, mielőtt még elkezdek hiperventillálni. Jé, már ennyi az idő? Feljött a hold s nagyon meglepett, hogy még mindig telihold van. Ő is felnézett az égre.
- A teliholdról jut eszembe… - kezdte – Van egy hely, ami ilyenkor a legszebb. Megmutathatom neked? – kérdezte tőlem félénken, jaj, istenem de szeretem.
- A városon belül van? Nem akarok máshova menni éjszaka. – de persze a válaszom akkor is igen lett volna, ha nem a városban van.
- Igen, a városon belül van – mondta, majd elmosolyodott.
- Akkor mire várunk még? – feleltem izgatottan és kibontakoztam a hosszú ölelésből.

6. FEJEZET Viszonzás

Eric ébresztgetett, a tenyerével paskolta az arcomat, és folyamatosan a nevemet mondogatta.
- Maya! Maya, ébredj már fel! Maya! – hallottam kétségbeesett hangját, aztán kinyitottam a szememet.
- Óh, hála az égnek! Mi történt? – kérdezte, mikor már tudta, hogy ébren vagyok.
- Jött ez a farkas és én… Nem tudom – mondtam, mire Eric úgy nézett rám, mint aki nem beszéli a nyelvet, amin beszélek.
- Milyen farkas? – kérdezte és én kezdtem felidegesedni.
- Az, ami az előbb itt volt. Amiatt ájultam el! – válaszoltam ingerülten.
- Nem volt itt semmilyen farkas. Valószínű, képzelődtél, szerintem a hideg miatt.
- Nem hiszel nekem?!? Itt állt előttünk, és vicsorgott és morgott, meg minden. Hova tűnt? – összevissza beszéltem mérgemben
- Mondom, csak képzelődtél! A karomban ájultál el úgy… Fél percre szerencsére. A hideg miatt hihetted azt, hogy egy farkas van előtted. – ezzel teljesen kiütött. Inkább tettem három lépést, még mielőtt hirtelen kedvem támadna felpofozni. Mögöttem jött, beért és mivel valószínűleg látta, hogy még mindig fázom, ismét átkarolt. A házig vezető öt perc teljes csendben telt, aztán amikor a kapunk elé értünk, szembefordultam Eric-kel.
- Köszönöm, hogy hazakísértél és melegítettél, amikor fáztam. Tényleg kösz! – mondtam és felnéztem a szemébe. Azt a vágyat, amit akkor éreztem, hogy megcsókoljam, egyszerűen nem tudtam kontrollálni. Szinte legyőzhetetlen érzés volt, de van akkora önakaratom, hogy nem adtam a szájára. A késztetés erejének viszont nem tudtam ellenállni, így az arcára nyomtam egy gyors puszit. Annyira megleptem saját magamat és őt is, hogy egy pillanatra mindketten ledermedtünk és csak néztünk egymás szemébe. Eric mintha borzasztóan lassan elkezdett volna lehajolni hozzám, de olyan hirtelen észbe kaptam, hogy csak egy gyors „szia”-t vetettem oda és rácsaptam a kaput. Ez nagy bunkóság, tudom, de annyira megijedtem, hogy inkább berohantam a házba, fel a szobámba, magamra zártam az ajtót és bedugtam a fülembe a fülhallgatót. Max hangerőre nyomtam a zenelejátszómat és úgy, ahogy voltam, utcai ruhástól bedőltem az ágyba, és szerintem zenével együtt aludtam el, mert mikor felkeltem, pittyegett a lejátszóm, hogy lemerült és még az a ruha volt rajtam, amiben tegnap dolgoztam.
  Egyszer csak megcsörrent a mobilom. Azt hittem Stephanie hív, hogy tájékoztasson engem a látogatásukról és beszéljen velem egy kicsit, de mikor ránéztem a képernyőre, csak egy telefonszám volt kiírva rá. Felvettem, de annyira meglepődtem, hogy pár pillanatig nem tudtam megszólalni. Ugyanis Eric szólt bele a kagylóba.
- Szia, Maya! Ami a tegnapot illeti… - nem hagytam, hogy befejezze.
- Honnan tudod a számomat? – kérdeztem feldúltan.
- Az most mindegy, fontosabb, hogy jól vagy-e a tegnapi ájulásod után.
- Teljesen jól vagyok, köszönöm kérdésed. – mondtam semleges hangnemben. – De honnan is tudod a számomat? – figyelmen kívül hagyva a kérdésemet folytatta.
- Akkor jó! – fújta ki a levegőt. – Ennyit akartam! Szia!
- Várj! Még mindig nem tudom, hogy honnan tudod a szá… - és lecsapta. Szép! Mondhatom! Puffogtam egy sort magamban, majd elintéztem minden reggeli dolgomat, aztán lementem reggelizni. Később még tévéztem egy kicsit, ezután elkezdtem készülődni a munkába. Ha odaérek, Eric ezt nem ússza meg!
  Mikor odaértem, Eric már javában dolgozott. Odamentem hozzá, és azonnal magyarázatot követeltem.
- Honnan tudtad a számomat? – kérdeztem tőle nyugodtan.
- Miért olyan fontos ez neked? – próbálta elterelni a szót, de én nem hagytam magam.
- Mert nem adtam meg neked és fogadok, hogy Stephanie-ét se tudod, tehát ő sem adhatta meg neked. Szóval honnan is tudtad? – kezdtem egyre ingerültebbé válni.
- Nem fontos! – rázott le két szóval. Én meg leintettem. Majd 1000 év múlva, mikor már egy fokkal közelebb leszek hozzá, megkérdezem. Pff. Jaj! Várom már, hogy Steph visszajöjjön, mert ez így nem fog jól menni, ha minden nap összeveszem Eric-kel. Ma este biztos, hogy felhívom az LB-m. Tuti tud valami tanácsot adni, hogy hogyan lehet kibékülni, mert ugyebár elég heves a természete, békülni ő tud a legjobban azok közül, akiket ismerek.
- Valamit szeretnék kérdezni! – szóltam oda a fiúhoz.
- Mi lenne az?
- Ugye nem…? Mármint… Milyen érzés…? Neeem… Nem tudom, hogy fejezzem ki magam! A tegnapi arcra puszi nem sokkolt le nagyon, ugye? – ezt most komolyan megkérdeztem? Hülye, hülye, hülye! Elfordultam és homlokon csaptam magam, majd visszafordultam Eric-hez, hogy lássam az arcát, reakcióját. Oké. Az alapján, amit láttam, sokkoltam ezzel a kérdéssel, de nem tudom, hogy jó, vagy rossz értelemben.
- Jézusom! – mondtam magamnak nagyon halkan. – Jól vagy? – kérdeztem, de ezt már tőle.
- Persze! – észrevétlenül megrázta a fejét – Ugye tudod, hogy ezt a kérdést más lány nem vállalta volna be? – aztán rám villantott egy féloldalas mosolyt. Majdnem elolvadtam tőle, de csak belül és próbáltam leplezni. – De, egy kicsit lesokkolt, de jó értelemben. Nem számítottam rá. Tőled nem. – a hangja a legutolsó mondatnál elhalkult és elszomorodott. Ránéztem, de ő a földet bámulta. Addig meredtem rá, amíg ide nem fordította a fejét, aztán azt kérdeztem:
- Ezt hogy értsem? – nem nevezném dühösnek, ahogy ezt mondtam. Inkább visszafogottnak és bátortalannak. Meglepődtem magamon, hogy miért ilyen hangon beszélek.
- Úgy, ahogy mondom. Tőled nem számítottam rá. A lányokon általában látom, hogy ha vonzódnak hozzám. De te teljesen elérhetetlennek tűnsz számomra. – úgy tűnik, hogy ezek az őszinteség percei…
- Te is az vagy nekem. – motyogtam magamban, elfordítva a fejemet. Ezután nem akartam újra a szemébe nézni, inkább visszamentem dolgozni. A munkaidőből már csak 20 perc maradt, ezt csak kibírom az érzelmi hullámaim nélkül. Nem? Na, hajrá!
      Szerintem annyira belemerültünk a munkába, hogy elfelejtettük nézni az óráinkat vagy az eget, úgyhogy jól besötétedett. Jaaaj, hát el is felejtettem, hogy ma telihold van. De gyönyörű! Aztán eszembe jutott, hogy megint… Nem! Ajjaj! Megint meg kell kérnem Eric-et, hogy kísérjen haza. Ó, a francba!
- Eric! Tudod, mit mondtam tegnap arról a környékről, ahol lakom? Hogy este milyen?
- Igen, tudom. Elkísérjelek megint? – kérdezte egy féloldalas mosollyal
- Hát… Ha nem gond, csak akkor! – mondtam és elkezdtem pirulni. Tegnap nem vörösödtem el, ma mi van velem?
Most nem volt se farkas, se semmi veszély, de azért jó érzés volt, hogy van valaki velem, aki meg tud védeni. A kapum előtt álltunk meg ismét. Lenéztem a szandálomra, mintha olyan érdekes lenne, aztán motyogtam egy szia-féleséget, és ma is megdöbbentett, hogy ezt tettem, de megint nyomtam az arcára egy puszit.
- Tudod, ezt meg tudnám szokni! – még egy féloldalas mosoly. Imádom!
- Köszönöm, hogy elkísértél ma is! – mondtam, aztán elnevettem magam. Ő megfordult és szimplán elsétált. Most nem rohantam be a házba, inkább még néztem Eric-et, ahogy lazán, ruganyosan megy, és olvadoztam magamban, aztán egy furcsa zaj, nem tudtam megállapítani mi volt az, kizökkentett, a hátam mögé néztem és láttam egy nagyon nagyon gyanús alakot közeledni, szóval gyorsan beslisszoltam a kapunkon. Üdvözöltem minden családtagomat, hagytam a kutyámnak, MJ-nek, hogy adjon egy arcmosást a nyelvével, majd felmentem a szobámba, pizsamát vettem fel és nem érdekelt, hogy éhes vagyok, egyszerűen bedőltem az ágyba és elaludtam.

    Ma reggel borzasztóan meleg volt. Megsültem, miközben átvettem egy normális ruhát otthonra, úgyhogy inkább valami haspoló-féleséget meg egy rövid sortot vettem fel.
Ma reggel is megcsörrent a mobilom. Tegnap elmentettem Eric számát, úgyhogy tudtam, hogy ő volt az, de megint meglepett, hogy ilyenkor hív. Honnan tudja, hogy már ébren vagyok? Mindegy is, felvettem.
- Jó reggelt! – szóltam bele a vonalba.
- Szia! Arra gondoltam, hogy mivel ma tikkasztó meleg van, esetleg szeretnéd magad valamivel lehűteni… - kezdte, nekem meg a torkomban dobogott a szívem.
- Igen? – kérdeztem amolyan „folytasd!” stílusban.
- És talán lenne kedved velem eljönni egyet fagyizni? – fejezte be, én pedig nem álltam távol attól, hogy megőrüljek és ugrálni kezdjek örömömben.
- Ez most egy randi meghívás? – a hangom olyan elfojtott volt, mint még soha ezelőtt.
- Annak is mondhatjuk… - mondta bizonytalanul. Én meg nem bírtam tovább, elkezdtem össze-vissza ugrándozni, de próbáltam nem sikítani, nehogy ráijesszek Eric-re és a családomra. Randira hívott! Randira hívott! Randira hívott! És ezt mondogattam folyamatosan magamban, miközben arról érdeklődtem, hogy hol találkozzunk:
- És a városban, vagy hova menjek? – majdnem szétszakadt a szám a széles mosolyomtól.
- Én úgy terveztem, hogy érted megyek… - még egy adag boldogság.
- Oké, mikor jössz?
- Úgy körülbelül 5 perc, amíg odaérek.
- Csak csöngess, be, ha itt vagy!
- Rendben! Akkor 5 perc múlva! – azzal letette. Úristen, úristen, úristen! Mit vegyek fel? A hajammal mit csináljak? Vajon mi a kedvenc színe, mert akkor olyan ruhában mennék… És csak rohangáltam fel-alá a szobámban, gondolatok milliárdja a fejemben, de semmi ötletem nincs. Egy perc után egy romhalmazként dőltem le az ágyamra és már a sírás határán voltam, amikor eszembe jutott, hogy sok kék, fehér, és fekete cuccot hord, vagy esetleg valamilyen árnyalatát a barnának. Megvilágosodtam! A hajam barna, szóval az a szín megvan. Tökélete lesz egy kék felső, egy fehér nadrág és egy fekete cipő! Ékszert most nem veszek fel, az nekem így túl sok lenne, viszont valami kis sminket biztos feldobok.
   Előkerestem azt a cső toppomat, amin fekete nonfiguratív díszítés van, a fehér zsebes sort már így is elöl volt, úgyhogy szerencsém volt. Berohantam a fürdőbe, mint az őrült, szempillaspirál, tus és halványan kék szemfesték, majd, mint az őrült, le a lépcsőn, elő a napszemcsim és a fekete szandálom, amit úgy szeretek. Aztán odaszóltam anyának:
- Anya! Emlékszel Eric-re? A minap meséltem neked róla!
- Óh, igen! Az a szépséges Eric, ugye? – kérdezte nevetve, én pedig elpirultam és lesütöttem a szemem.
- Igen ő… - mondtam zavarban – Képzeld! Elhívott randira! – közöltem vele és elkezdtem eszeveszetten ugrálni.
- Látom, nagyon örülsz neki! Mikor lesz?
- Az előbb hívott… Kb. egy perc múlva itt lesz. Én meg 3 perc alatt kész lettem? – döbbentettem le magamat és anyámat egyszerre
- Egy perc múlva? – kérdezte tátott szájjal, gondolkodott egy sort majd azt mondta – Oké, mehetsz, de máskor egy kicsit előbb szólj, jó?
- Oké! – de nem biztos, hogy hallotta, mert én már rohantam az ajtóhoz, ugyanis csengettek. Feltéptem az ajtót és tényleg Eric állt ott.
- Szia, Maya! – köszöntött bársonyos hangjával, én meg majdnem elájultam örömömben
- Szia! – köszöntem vissza félénken.
- Jól nézel ki! És pont a kedvenc színeimet viseled! – nagy, nagy találat! Ezaz! – Honnan tudtad? – féloldalas mosolya csak úgy ragyogott.
- Nem tudtam, megérzés. - és egy olyan széles mosolyt villantottam rá, hogy olyat többet nem csinálok.
- Akkor mehetünk?
- Igen! – válaszoltam izgatottan. Ezután kivezetett a házból, én közben visszaszóltam a családnak hogy majd jövök. Mikor kiértünk a kertkapun, leesett az állam. Ugyanis Eric-nek egy sötétkék Cabrio-ja volt, olyan visszahajtható tetővel. Hú de gazdag családja van!
- Ez komolyan a tiéd? – kérdeztem teljesen sokkolva.
- Igen, de a szüleim akarták, hogy nekem ilyen autóm legyen. Én nem akartam felhajtást. – magyarázta, aztán kinyitotta nekem az ajtót (legalább egy valaki van, aki udvarias ezen a világon) én pedig beszálltam, majd ő körbement a kocsi körül és beült a volán mögé.
- Nem is tudtam, hogy tudsz vezetni. Én is szeretnék, de egy közeli helyet sem ismerek, ahol meg lehetne tanulni. – kezdtem, mire elnevette magát.
- Én internetről csináltam, a gyakorlati vizsgánál házhoz jött az oktató, aztán postán küldték el a jogsimat.
- Oh! Hogy már ilyet is lehet? Megmondanád, hogy melyik oldalon csinálnak ilyet? Felírom a mobilomba! – mondtam, majd előkaptam a kis készüléket, megkerestem a jegyzeteket és vártam, hogy Eric elmondja az oldal nevét, ahol internetes vizsgát tett vezetésből. Ezután elindultunk. Ez a kocsi milyen csendes! Az utat végig átbeszélgettük, szóval nem unatkoztunk és sok érdekes dolgot is kiderítettünk egymásról. Csak az volt furcsa, amikor a belvároshoz vezető út helyett balra kanyarodtunk, de nem szóltam bele abba, hogy merre megyünk, egyrészt, mert egy statisztika szerint az ember sokkal rosszabbul vezet, ha folyton kritizálják, másrészt bíztam Eric-ben. Folytattuk a csevegést, egészen addig, amíg oda nem értünk. Úgy elmerültem a társalgásunkba, hogy nem is néztem a tájat, de most, hogy kinéztem, nagyváros és erdő keverékét láthattam és fantasztikusan nézett ki. Eric kiszállt, megint körbe ment és kinyitotta nekem az ajtót (ismétlem, legalább vannak még udvarias fiúk a Földön). Kisegített, utána nagy meglepetésemre és örömömre átkarolt és úgy vezetett el az úti célunkhoz, egy fagyizóhoz. Nem bírtam tovább, nagyon kíváncsi voltam:
- Hogyhogy idehoztál és nem a városba vittél? Ott is van egy csomó fagyizó. – kérdeztem
- Idehoztak egyszer a szüleim a szülinapom alkalmából, és azóta sem ettem ilyen finom fagylaltot, mint amit itt árulnak. Gondoltam ezt most neked is megmutatom. És hogy ne pazaroljuk el azt a félóra utat, nemcsak egy fagyit kapsz. – a mondat végét már alig hallottam, mert úgy vert a szívem, hogy zúgott a fülem tőle.
- Akkor menjünk be! Már nagyon melegem van! – úgy tettem, mintha az utolsó mondatot nem hallottam volna.

   - Ez tényleg a világ legistenibb fagyija! Ezt enném egész nap megpukkadásig! – mondtam Eric-nek, mire ő felnevetett. Én is vele nevettem. Eddig nagyon jól éreztem magam, kíváncsi vagyok, hogy mi jöhet még ezután.
- Én megmondtam neked! – még egy kacaj és én ismét vele röhögtem.
- Na, akkor mehetünk? – kérdezte, én pedig bólogattam. A következő megálló egy pláza volt. Furcsálltam, hogy pont ide jöttünk, de nem kérdeztem rá. Mentünk végig az üzletsoron, és egyszer csak megfogta a kezem, én meg majdnem szívrohamot kaptam. Mindent jól megnéztem, hogy máskor érdemes-e ide visszajönni, vagy hagyjam. Hirtelen a kezembe nyomott egy újságot. Kinyitotta valahol és azt kérdezte:
- Válassz egyet, ami jónak tűnik – mondta Eric.
- Hát… Oké… - és végignéztem a listát, amit adott, kiválasztottam valamit és visszaadtam neki a magazint.
- Rendben van. Gyere! – egy perc múlva ott álltunk egy mozi pénztárának a sorában. Megnéz velem egy filmet? Szuper! Ugrálni lenne kedvem, de ezt nyilvánosan nem vállalom be! Megvette a 2 jegyet, utána átmentünk a büféhez és vettünk popcorn-t és üdítőt, de nem akartam, hogy mindent ő fizessen, akkor se, ha gazdag a családja meg minden, szóval ellenkezni kezdtem.
- Hagyd már! Hagyd, hogy ezt én fizessem! – tiltakoztam. De ő se hagyta magát.
- Ide figyelj! Ez egy randi, amire ÉN hívtalak el, szóval hagyd, hogy ÉN fizessem a költségeket. – mondta, én megadtam magam, mert úgy nézett rám, hogy annak nem lehetett ellenállni. Nem voltam megelégedve magammal. Én nem szoktam ilyen engedékeny lenni! Mindegy…
- Gyere, inkább menjünk és nézzünk filmet! – megdobogtatta a szívemet, ahogy ezt mondta.

   A filmből egy óra se telt el, de én már megittam az innivalómat, pedig nagyot kértem. Nem tehetek róla, nagyon sós volt a popcorn. Eric látta és szólt, hogy kimegy a büfébe, mert neki meg a kukoricája fogyott el. Hú, gyorsan eszik, az tény. És bírja a sót ellentétben velem.
  Jó sokáig maradt kint. Már kezdtem azt hinni, hogy szívat és itt hagyott, úgyis olyan valószerűtlen, hogy randira hívjon, vagy, hogy valami rossz történt vele, amikor láttam, hogy befordul a terembe vezető folyosót takaró fal mögül és megnyugodtam.
- Hol voltál ennyi ideig? Már azt hittem történt valami! – suttogtam neki, ahogy leült mellém.
- Nem fogod elhinni, de megtriplázódott az emberek száma odakint és rohadt hosszú sor volt. Lehet, hogy valami agyonreklámozott film jön és megnézi mindenki. Jut eszembe, jót választottál! – suttogott vissza és rám mosolygott, aztán tovább nézte a filmet. Mikor vége lett, minden szemetünket összegyűjtöttük és kidobtuk, utána indultunk haza. A kocsinál megint kinyitotta nekem az ajtót. Elolvadok tőle, olyan édes. Mikor beült a kocsiba, elővett egy aranyos kis zacskót. Nem tudtam mi van benne, amíg oda nem adta.
- Ez a tiéd… - mondta lágyan, kedvesen és kicsit mintha ideges lett volna. Talán azért, hogy mit szólok az ajándékhoz?
- Oh… Nagyon köszönöm… - feleltem, utána összeszorított szájjal összpontosítva (megszokás, bocsánat) felbontottam az apró tasakot, majd kicsúsztattam a benne levő tárgyat. Nem hittem a szememnek! Egy ezüstlánc!!! Megőrülök! Leesett az állam a meglepetéstől! Két medál volt rajta, egy apró végtelen jel, és egy kicsike kékes farkas!
- Úristen! Imádom, imádom, imádom!!!! Köszönöm szépen! – sikoltoztam boldogságomban és a nyakába borultam. – Megjegyezted, hogy a farkas a kedvenc állatom és a kék a kedvenc színem? – majdnem könnyekben törtem ki, annyira meghatott. Első randi, és máris egy ilyen csodálatos ajándékot kapok! Hát megáll az eszem! Ha ez lehetséges, még jobban beleszerettem. Így megjegyzi a dolgaimat, aztán ajándékot is vesz nekem ezeket összeállítva… Kedvem lett volna megcsókolni, de arra most nem volt merszem… Hehe… Ezután hazavitt engem, hogy átöltözhessek, de nem ment el, hanem megvárt, hogy aztán ő vigyen el a munkába is, hiszen ugyanott dolgozunk. Így azért lényegesen jobb volt, mint a buszon döcögni, de amint hazajön Steph, én visszacsapódom hozzá. Nem akarom, hogy egyedül legyen. Ma este, nem érdekel, hogy mennyire vagyok fáradt, felhívom, hiszen az előző két nap nem tudtam érdeklődni, hogy mi volt vele.
    Most nem húztuk el az időt Eric-kel, szóval még világosban hazaértem, hála az égnek. Szerencsére nem voltam fáradt, úgyhogy örömmel hívtam fel a legjobb barátnőmet
- Sziaaa! Hogy vagy? – tudtam, hogy mi 7 vagy ilyesmi számú órával előrébb járunk, szóval nem is zavartam szerintem.
- Szia Maya! Remekül! Mesélj, mi van veled mostanában? Két napja nem hallottam felőled! – ez igaz is volt és nekünk a két nap az nagyon sok!
- Képzeld, most telihold van! Gyönyörű! De nem ez a lényeg! – aztán elkezdtem beharapni a szám, nehogy elsikoltsam magam, mert azt készültem elmondani, hogy ma Eric elhívott randira.
- Na! Mondjad már! Nagyon kíváncsi vagyok! Gyerünk már! – sürgetett én pedig visszafojtott hangon válaszoltam:
- Képzeld: ma Eric elhívott… Randira!!! – sikoltozást hallottam a vonal túloldaláról és én is megengedtem magamnak egy kicsit. Megkért, hogy meséljem el, hogy történt az egész, hogy jöttünk össze, és hova hívott, mit csináltunk, egyszóval mindent. Meséltem neki a nyakláncról is, ami nem mellesleg most is a nyakamban lóg. Egyszerűen imádom! Beszélgettünk még 1 órát aztán letettük, mert neki mennie kellett, mennek kirándulni a családdal. Vacsoráztam, fürödtem, aztán kifestettem a körmöm. Kékből lilába megy át ombrésan. Szerintem tök jól nézett ki. Még ébren voltam egy kicsit, gépeztem, hogy elüssem az időt, amíg megszárad a körmöm, aztán elmentem aludni. A láncot eszem ágban sem volt levenni, az sem érdekelt, ha szúrja a nyakamat.