2. FEJEZET Mi történhet még?

   Életemben nem éreztem még ilyet. Mintha a mellkasom ki akarna ugrani a helyéről a szívemmel együtt, a gyomromban pedig apró lepkék lennének, és az arcom is ég. Csak is Eric lehetett az a srác, aki átjött a sövénykapu alatt, mert rajtunk kívül csak három ember dolgozik itt és abból kettőt már ismertem. Nem tudtam a munkámat folytatni, egyre közeledett felénk az arcom annál jobban égett. Sötétbarna haja volt, és tengerkék szeme, arcvonásai férfiasak, mégis lágyak. Egy-kilencvennél is magasabb lehetett, ami 20 centi különbség köztünk, illetve 18 évesnek tippelném, ez esetben csak 1 évvel lenne idősebb nálam. Izmos teste volt, de nem az a szteroidokon nevelt barom, hanem ízlésesen izmos. Tetkót nem láttam rajta, mármint azon részein, amit látni engedett a fehér izompóló és a földszínű térdnadrág. Sportcipő volt rajta. Ezt így összerakva elég sportos alkat lehet. Basszus! Nem bírtam levenni a szemem róla!
- Sziasztok! Mi lenne a feladatom? – kérdezte. Hangja lágyabb volt, mint amit elképzelni tudtam volna, ugyanakkor férfiasan mély. Mivel én nem tudtam normálisan elmagyarázni, a fenébe is, Steph-nek kellett.
- Látod itt ezt a sok elszáradt növényt? A felét már kiszedtük, de maradt még, szóval azt is ki kéne szedni, aztán azokkal ott (mutatott a ház melletti cserepekre) helyettesíteni. Értetted? – mondta olyan hangsúllyal, mint az új diákoknak az iskolában, akik teljesen hülyék. Erre mérgesen néztem rá.
- Ennyi? Nem kell a növényeket tápszerezni, illetve visszavágni? Csak ültessük el? – kérdezett ismét engem. És ismét nem tudtam válaszolni. Megint Stephanie válaszolt.
- Nem, nekünk azt mondák, hogy csak szedjük ki ezeket itt, és ültessük a helyükre azokat. – mondta el még egyszer.
- Értem. Akkor a maradékot szedjétek ki én pedig csekkolom a beültetendőket és megmérem, mekkora gödröt kell ásni hozzájuk. – húúú, hát ez elég okosnak hangzott. Elment megmérni a kis bokrokat, én pedig gyorsan váltottam pár szót Steph-fel. Vagyis inkább ő velem.
- Ez meg mi volt?!? – kérdezte lenézően.
- Bocs, de egyszerűen nem tudtam megszólalni. És olyan furcsa érzésem van, mintha lepkék repkednének a gyomromban és a szívem majd kiugrik a helyéről. Tényleg nem tudtam beszélni. Bocsi még egyszer. – mentegetőztem, bár tudtam, hogy ellene nem sok esélyem van.
- Basszus Maya! Tőled kérdezte és nekem kellett válaszolnom! Nem is véletlen hogy tőled kérdezte! Általában attól kérdeznek, akiket okosnak, szépnek és mit is mondjak, a területen jónak látnak! Erre te bedobod a törülközőt és némát játszol! Normális vagy? – ordította le a fejem kapásból. Jó, hogy Eric nem hallotta. Nem hagyom magam, nem azért vagyok az, aki vagyok.
- Mi a franc? Próbálj meg te beszélni lepkékkel a hasadban és kiugró szívvel! Nem én tehetek róla! Ki gondolta volna, hogy helyes és okos egyszerre? Amúgy kérnék egy kis segítséget: ez milyen érzés? Mert nem tudom megfejteni. Ilyet még sose éreztem. – Mentettem ki magam és egyben eltereltem a szót rólam.
- Maya, szerelmes vagy! – butította le az elzsibbadt agyamnak.
- MI? – tátottam el a szám.
- Igen, bekopogott az Első Szerelem! – magyarázta el nekem Stephanie kedvesen.
- Úúristeen! – el is nyújtottam a szavaimat, de nem volt időm további gondolkodásra, mert Eric jött visszafele, mire az arcom ismét elkezdett égni.
- Megvannak a méretek. – jelentette be a biztonság kedvéért, majd elkezdett ásni a szabad helyeken.
- Jaj, elnézést, még nem mutatkoztam be. Eric Wolf vagyok. – tette le az ásót és nyújtotta felénk a kezét. Elsőként Stephanie viszonozta a gesztust
- Stephanie Tihan a nevem, üdvözöllek. Ő itt a barátom, Maya - na, totál hülyét csinált ezzel belőlem. Köszi Steph! Mindegy, először egy szót kéne magamból kipréselni.
- Szia! Maya Diamonds vagyok! – mondtam, bár inkább nevezzük suttogásnak.
- Fáj a torkod? – kérdezte és véltem némi aggódást felfedezni a hangjában. Érdekes.
- Nem, nem. Csak sokat kell az… Öööö… Öcsémet fegyelmeznem. Rossz gyerek! Miatta folyton berekedek! – találtam ki a leghihetőbb mesét.
- Értem. Hány éves? – kérdezte. Jesszus! Érdekli?
- Tizennégy, de júliusban lesz tizenöt.
- Nekem húgom van, vele is igen nehéz, sokat hisztizik. – nevette el magát. Én is nevettem, de még mindig vörös voltam, mint a rák. De ciki!
- Mindjárt jövök! – szóltam, azzal elfutottam a ház felé. Muszáj volt kimennem a mosdóba, hogy rendbe szedjem magam. Szerencsére egy minimális sminket mindig magamnál hordok, na meg a fésűmet. Szóval két perc alatt amennyit tudtam, annyit javítottam magamon, újra összefogtam a hajamat, most még szorosabbra, a szempillaspirál még nem kopott le, de a szememet újra kihúztam alul. Az arcom többi részét bő hideg vízzel lemostam, eltűntetve ezzel az izzadtságot és a ragacsot. Mindenemet, amit elővettem, visszapakoltam a táskámba, és már rohantam is vissza, dolgozni. Nem tudom miért, de úgy éreztem, hogy a távollétemben Steph és Eric nem szóltak egymáshoz.
      Alig haladtam valamit a munkával, mert egész délután Ericet bámultam. Nem tudtam vele betelni, mert levette a pólóját (melege volt) és hát mit mondjak. Ismét mondom, hogy nem szteroidokon nevelt srác, de nem is vézna, éppen megfelelő.
      Akkor lepődtem meg igazán, amikor mindenki csöndben végezte a munkáját és ő egyszer csak megszólalt.
- Maya, hány éves vagy? – kérdezte érdeklődéssel. Annyira meglepett, hogy köpni-nyelni nem tudtam.
- 17 vagyok. – válaszoltam még mindig kábultan. Nem értette miért vagyok ilyen állapotban.
- Valami baj van? Sápadtnak tűnsz! Hozzak egy kis vizet? – kérdezte aggódva, én pedig teljesen megrémültem attól, amit mondott. Ennyire látszik rajtam, hogy félek megszólalni?
- Nem, nem, jól vagyok – feleltem és megpróbáltam kicsit erősebb hangnemet megütni.
- Akkor rendben van – fejezte be, de a hangja gyanakvó maradt. Én is az maradtam, miután végiggondoltam, hogy neki semmi aggódnivalója nincs rajtam. És gondolkoztam egész nap ezen, de nem jutottam semmire.
Még az volt rendkívül furcsa, amikor véget ért a munkaidőnk, és megint mindenki kezet fogott, olyan volt egy pillanatra Eric közeledése, mintha nem kezet rázni, hanem ölelni jönne oda hozzám. De ezt a gondolatot gyorsan kivertem a fejemből, mert könyörgöm, mégis mi köze hozzám Ericnek, hogy itt ölelgessen? Biztos félreértelmeztem a testbeszédét.


   És eljött az évzáró napja. Végre elkezdődhet a nyári szünet, a munkával nem lesz gond, hiszen szeretem, amit csinálok. Szóval azért ma mégis kivettem egy nap szabadságot, az évzáró miatt, mert Stephanie-vel úgy tervezzük, hogy bemegyünk a városba pár új nyári ruháért, amiket az újságokban láttunk és úgy tetszettek. Reggel természetesen ünneplőt vettem fel, mint az ilyen alkalmakra mindig, de megbántam, hogy harisnyát is vettem fel, mert az időjárás szerint ma kicsit, csupán pár fokkal lett volna hidegebb az átlag 20-25°-nál, ehelyett éppen hogy az ellentétje történt, és mindenki majd’ megsült a ruhákban, amiket felvett, beleértve én is. Szóval a délelőtt izzadósan telt, szerencse, hogy nem volt hosszú az ünnepség. Hazamentem, hideg vízzel letusoltam. Annyira jól esett, hogy még egyszer letusoltam ugyanúgy hideg vízzel. Aztán felvettem valami klassznak mondható cuccot, ami ebben az esetben egy kék pántos póló volt, aminek az elejét ezüst flitterek borították, persze ízlésesen, egy combközépig érő fehér gatya zsebbel, és egy strandpapucs. A hajamat magas lófarokba fogtam, hogy ne melegítse a nyakam, és fölvettem a kedvenc nyaklánc-karkötő szettemet, ami úgyszintén kék volt egy kis ezüst díszítéssel. Pont illett a pólóhoz. Stephanie most egy rózsaszín rövidnadrágot vett fel egy sárga pólóval, és ő is strandpapucsot húzott a lábára. Bár ő karkötő és nyaklánc helyett inkább a fülbevalót választotta.
Buszra szálltunk és fél órát utaztunk. Hát igen, messze vagyunk a belvárostól. Mikor odaértünk, azonnal indultunk a kedvenc fagyizónkhoz, hogy egy kicsit lehűsítsük magunkat ebben a nagy hőségben. Én vaníliát vettem, Steph epreset. Miután megettük a hűsítőnket, mentünk is a plázához. Nem vagyunk pláza-cicák, de ezt a központot mindenki ismeri, még mi, külvárosiak is, úgyhogy azonnal megtaláltuk a ruhaboltot, amit kerestünk. Bementünk és hát a barátaim között köztudott, hogy én egy kicsit ruhamániás vagyok, úgyhogy engem igen nehezen lehetett csak kirángatni onnan. Szerencse, hogy van józan eszem és egy barátom, Steph, aki mindig segít, úgyhogy e két tényező segítségével ki tudtam jönni a boltból. Hú, az a sok ruha. Nem! Hagyjuk! Megvettük, amiért jöttünk, úgyhogy elindultunk haza.
       Steph-hez mentünk fel, és persze a ruhákat azonnal felpróbáltuk, egyfolytában dicsértük egymást, hogy milyen jókat vett a másik. Aztán ismét előkerültek a smink-videók és megint jókat röhögtünk egymáson.
      Nem aludtam ott Stephanie-nél, mert én korán kelő vagyok, ez egyfajta beállítottság lett nálam az iskolának köszönhetően, legjobb barátnőm viszont igazi hétalvó és én meg nem akarom fölébreszteni reggel 8-kor. Tehát hazamentem. Elköszöntünk egymástól, átöleltük egymást, ahogy mindig is tesszük.


     Ma éjjel volt először, hogy igazán féltem a sötét éjszakától. Ugyanis éppen hogy elaludtam, valami furcsa zajra keltem fel hirtelen. Mintha valaki kopogna az ablakon. Ami igazából lehetetlenség, hiszen a szobám a második emeleten van. Úgyhogy felkapcsoltam a villanyt és odamentem az ablakhoz, majd lenéztem a kertbe. Ebben a pillanatban csapott meg a félelem első hulláma, láttam valamit mozogni a kert szélén, de éppen csak elcsíptem, ahogy kiszökik a kerítésen, és nem tudtam felismerni, hogy állat volt-e, vagy esetleg egy ember. Ez a jelenet az éjjel még kétszer ismétlődött meg, de soha nem sikerült kivennem az alakot a sötétben. Aznapi éjszakám rettegésben telt, arra vártam, hogy mikor jön fel hozzám az a valami. Csak remélni tudtam, hogy véletlenül dobálta pont az én ablakomat. Dobálta? Vagy esetleg kopogtatott rajta. Ki tudja, de az ablakot bezártam amennyire csak lehetett.
Reggel, mint mindig szoktam, korán felkeltem, de az első dolgom nem az volt, mint általában, miszerint kimegyek a mosdóba letusolni, fésülködni és a többi, hanem odarohantam az ablakhoz megnézni, hogy nincs-e ott semmi, pedig tudtam, hogy buta ötlet, hiszen a „támadóm” csak éjszaka zargatott, hajnalban, mikor már a nap kezdett kelni, nem zavart fel további álmomból.
Azonnal, amint biztos voltam benne, hogy Stephanie felkelt, átmentem hozzá elmesélni, mi volt velem az éjjel.
- És ezután nem történt semmi? – kérdezte izgatottan, ugyanakkor rémülten.
- Nem, egyszer csak abbahagyta és nem zavart többet. – mondtam én is rettegéssel a hangomban.
- És a legrosszabb, hogy nem bírtam kivenni az alakot a sötétben, hogy állat volt-e, vagy esetleg ember, aki például be akart törni. – magyaráztam tovább.
- De neked ugye nem esett bajod? Mindened megvan.(?) – faggatott tovább aggódva.
- Én jól vagyok, ép és egészséges, csak éppenséggel rémült. De nagyon – fejeztem be, mert nem akartam erről tovább beszélni, ezért inkább másfele tereltem a szót.
- A testvérednek hogy megy Európában? – próbáltam improvizálni és a beszédet minél másabb irányba terelni. Stephanie testvére, Thomas Európában dolgozik üzletemberként, csakúgy mellékesen.
- Ó, neki most nagyon jól mennek a dolgai. A szerelem is rátalált idő közben… - és ezzel Steph mély gondolkodóba esett. Egy idő után megkérdeztem, mi a helyzet.
- Min gondolkodsz annyira?
- Csak azon, hogy a környezetemben egyre több ember esik szerelembe, még ha az akár viszonzatlan is. Az Európában élő bátyám is rátalált, te is beleestél Eric-be, a szüleink már sok évvel ezelőtt egymásra találtak. Még az öcséd is jár valakivel! Csak én vagyok szingli! – szomorodott el egy pillanat alatt.
- Na, idefigyelj, Steph! Most éppenséggel neked a legjobb! Te még válogathatsz! Te még élhetsz! Neked még van szabadságod! Ellentétben mindazokkal, akiket most felsoroltál, köztük én. Én már be vagyok börtönözve az örök egyedüllét kamrájába, hiszen ki az, aki belém szeretne? Nem vagyok olyan jó alkatú, mint te. Az öcsém se választhat most egy jó ideig. A szüleinkről meg ne is beszéljünk, ott már a házasság az úr. Szóval ne siránkozz, inkább élvezd, amíg lehet, mert egyszer majd nálad is beüt a mennykő és te is szerelmes leszel. És lehet, hogy úgy jársz, mint én, lehet, hogy úgy, mint a bátyád, de többet nem lesz választásod egy jó ideig. – teremtettem le helyből szegényt. Na, itt még nagyobb gondolkodóba esett, aztán válaszolt.
- Igazad van! Addig kell élveznem, amíg lehet! Köszönöm Maya! Mihez is kezdenék én nélküled?
- Jaj, hagyd már! Ez semmi nem volt, csak helyreráztalak. – nevettem el magam. Steph is velem nevetett.
       A délelőtt folyamán még elvittük sétáltatni Steph kutyáját, Cimpy-t. Út közben összefutottunk a harmadik lány osztálytársunkkal. Ő is éppen kutyát sétáltatott, a parkba tartott, ahogy mi is, szóval vele mentünk. Az úton arról beszéltünk, hogy melyik smink természetes és melyik árt a bőrnek, aztán áttértünk a nyári munkára. Kiderült, hogy ő időben jelentkezett ahhoz, hogy pincérnő legyen a Bianco Café-ban. Minden külvárosi tini odajár délutánonként, úgyhogy neki elég elfoglalt délutánjai lesznek. Mi is meséltünk a botanikus kertről, és sikerült úgy leírnunk, hogy ő is meg akarja nézni. Azt mondtuk, hogy holnap akár el is jöhet meglátogatni minket munka közben. Majd mi körbevezetjük. Tudtam, hogy Eric holnap elfoglalt, a szüleinek segít pakolni, hiszen nem rég költöztek ide és még van néhány kipakolandó doboz. Ezért ajánlottam pont a holnapot.  Neki rendben volt.
     Másnap nemcsak Stephanie várt a kapuban, hanem Debbie is ott volt. Együtt szálltunk fel a buszra, ami elvisz a botanikus kertig. Amikor odaértünk, szállítókat láttunk, éppen valamilyen fákat hoztak, de ilyen távolról nem láttam a címkéjüket. Debbie-t bevezettük a kapun, ugyanúgy bámulta a helyet, mint mi először. Így kívülről vicces volt látni, amikor valakinek leesik az álla. Akkor még jobb volt, mikor átvezettük a kert másik felébe. Nem tartott sokáig, amíg mindent megmutattunk neki és mennie is kellett, nekünk meg dolgozni, ezért kivezettük a kis kék ház elé, megkérdeztük, hogy innen már hazatalál-e, azt mondta igen, mi meg visszamentünk a gondozandó területre. Beültettünk három fát abból, amit az a nő mondott, azután folytattuk a gyomok eltűntetését. Eric-nek nem lesz olyan sok dolga holnap.
   Estefelé még beugrottunk a Bianco Café-ba meglátogatni Debbie-t és ittunk egy alkoholmentes koktélt, olyan finom. Hűha, ez a csaj aztán nem semmi, hogy pörög! Szerintem most miatta van ilyen nagy forgalom. Úgy körülbelül fél órát voltunk ott, aztán hazamentünk, Steph feljött hozzám és megkérdeztük, hogy itt aludhat-e. Hú, későn feküdtünk le, kicsivel éjfél után, de én így is korán, úgy 9 körül fogok kelni.
 Nagyon furcsa álmom volt. Valami nagyobb lény üldözött, de nem tudtam megmondani mi az, csak annyit, hogy négy lábon jár. Sötét volt és egyszer csak úgy döntöttem, hogy megállok. A már szörnynek mondható állatféleség is megállt, pont előttem és valamiféle fura, talán nyüszögésre hasonlító hangot adott ki. Aztán egyszer csak minden eltűnt körülöttem és a botanikus kertben találtam magam, de Steph nem volt sehol, elkezdtem dolgozni, egy perc múlva pedig Eric jött be a sövénykapu alatt futva, az ölébe vett és amikor visszanéztem, hogy vajon ez a félig idegen miért akar, nem is tudom,megmenteni, akkor annyit láttam még mielőtt a fiú kiugrott velem a kerítésen, hogy egy hatalmas, az átlagosnál is nagyobb tigris üldöz. A kerítésnél megragadt, de tovább üvöltött és látni lehetett a hatalmas szemfogait, a szemében pedig értelmet és dühöt véltem felfedezni. Eric letett a földre és elkezdett közeledni hozzám. Itt ébredtem fel. Ah, soha nem fogom megtudni, hogy Eric mit akart?
    Amikor Stephanie is fölkelt elmeséltem neki minden részletet, érdeklődve hallgatta, aztán megpróbáltunk rájönni az álom jelentésére, de nem jutottunk semmire, még az Álmok jelentése könyvvel sem.

1. FEJEZET Kezdődik!

  Ez a nap is úgy indult, mint minden másik. De előbb elmondom, amit tudni kell. Egy lány vagyok Amerika délebbi részéről, a nevem Maya. A családommal élek egy kétemeletes házban, amit még akkor vettünk, amikor kicsi voltam. Iskolába járok, a testvérem ugyanoda jár, ahova én.  Kitűnő tanuló vagyok, ezen a tájon nincsenek különösebb gondjaim. Éppen tervezem, hogy nyári munkát fogok végezni, hogy segítsek a szüleimnek. A nyári szünetig nem kell sokat várni, ugyanis már május vége van. Imádom, amikor eljön a nyár ideje. Imádom, ahogy a nap süti a bőröm, ahogy érzem, hogy felszívom a napfényt és a meleget. Ilyenkor már mindenki lenge ruhákban jár. Többek között ma én is egy ujjatlan felsőt és egy térdnadrágot vettem fel, egy hajpánttal pedig hátrafogtam a hajamat. Stephanie, a legjobb barátnőm már a kapu előtt várt rám, mint minden reggel, mikor kész lettem. Kicsit magasabb, mint én, szőke, dús haja van, karcsú alakja és hát mit mondjak, megáldotta a természet. Együtt indultunk el gyalog az iskolába, ami nem messze, úgy 5-6 utcányira van a házunktól, mi pedig imádunk sétálni, ezért nem bringával vagy a tömegközlekedéssel megyünk. Ma egy egyszerű nap lesz dupla angollal, aztán egy matek és egy rajz, ezek után egy dupla informatika. Hát igen, a péntek könnyű nap. Stephanie-vel egész úton a nyári munka izgalmairól és a közelgő szünetről beszéltünk.  Együtt szeretnénk dolgozni, lehetőleg pincérnőként, vagy esetleg egy kis kerti munkát vállalunk. Meglátjuk, mi lesz.
    Az iskolába érve igazán meglepődtünk, mert amikor az osztálytermünk elé értünk, éppen hogy nem talált el az alufóliába csomagolt szendvics, amit az egyik „okos” osztálytársam dobott (mondanom sem kell, fiú). Stephanie-t viszont pont arcon találta. Szegény! Azonnal odasiettem hozzá.
- Jól vagy? – kérdeztem ijedten, utalva arra, hogy igen nagy sebességgel dobták azt a szendvicset.
- Persze, persze. Semmi bajom. Na jó! Ezt melyik idióta dobta? – üvöltötte és beviharzott a terembe, én pedig gyorsan mutogattam a srácnak, hogy futás. Stephanie ugyanis híres az ő igazságosztásáról. Én se vagyok piskóta, nekem is megvannak a módszereim, de ha őt valaki felidegesíti, akkor az illető utána nem jön egy-két napig iskolába se, nemhogy Steph közelébe! Szóval próbáltam figyelmeztetni a fiút, de hiába, nem ment sehova. Pont ellenkezőleg! Maradt! És mikor Steph odaért, volt ott kiabálás… Jól leüvöltötte Mark fejét, ő meg a rémülettől tágra nyílt szemekkel próbált hangtalanul segítséget kérni, de nem sikerült. Hiába, új srác. Kezdő még. Majd megtanulja, hol a helye.
- Ezt mégis hogy képzelted? – üvöltötte egyenesen az arcába.
- Nem direkt volt, bocsánat! Játszottunk és… - de nem tudta befejezni, mert Stephanie ismét ráüvöltött.
- Mi az, hogy játszottatok? Ez milyen játék? Máshol éheznek, te meg erre pazarolod az ételt! Inkább egyél földet, de az ételt ne dobáld, különben én etetem meg veled! Vetted? – ordította
Már az egész osztály őket nézte, mire abba maradt a veszekedés. Jól kiosztotta a srácot, mondhatom.
- Ez szép volt Stephanie, de tudod, hogy az új diákokkal mindig nehezebb - mondtam.
- Igen tudom, de ez azért túlmegy a határon! – zárta le a beszélgetés ezen részét.
    A nap további része igazából eseménytelenül telt. Megkaptuk a matek dogákat, nekem és Steph-nek száz százalék, mint mindig. A többiekről nem mondok véleményt. Az osztályban 15 tanuló van, abból csak mi ketten, Stephanie és én vagyunk kitűnők. A többiek négyes, hármas átlaggal még úgy ahogy elvannak.
Az informatika óra megint tök jó hangulatban telt, mindenki csinálhatott, amit akart. Imádom az infót.
       

         Másnap kaptam az értesítőt, hogy csak a botanikus kertbe kaptam munkát. Megírtam Stephanie-nek. Visszaírt, hogy ő is csak oda kapott, mivel a pincérnők helye már foglalt volt. Úgyhogy videó-hívást kezdeményeztem és megbeszéltük, hogy kinek milyen időpont jó, egyeztettük és beírtuk a regisztrációs oldalra a munkához a többi információ mellé, elküldtük és végre megvolt a biztos munka nyárra. De jó lesz!  Ezután elmentem bevásárolni és megvettem a dolgokat a vacsorához. Később átmentem Stephaine-hez tanulni és beszélgetni egy kicsit. Aztán jött az ötlet egy csajos estéhez, szóval elmentünk moziba, megnézni a legújabb romantikus vígjátékot, amiről mindenki beszélt. Végül is jó film volt, Adam Sandler volt a főszereplő, az egyik kedvenc színészem. Nagyokat röhögtünk. Steph-nél aztán kisminkeltük egymást, ahogy a youtube videókon néztük és megdicsértük egymás sminkelő-tudását.  Felhívtam a szüleimet, hogy ott alszom és le volt rendezve.
     Reggel megvártam Stephanie-t hogy felkeljen aztán megkérdeztem, hogy elmegyünk-e az uszodába, aztán együnk egy palacsintát. Az ötlet neki is tetszett. A strandon persze megint özönlöttek hozzánk a fiúk. Én se vagyok rossz forma lány, de Stephanie nálam szebb, hozzá jöttek is a fiúk és hozzám valószínűleg csak miatta, de attól még odajöttek.
      A palacsintázóban összefutottunk Laura-val, a párhuzamos osztályból, elbeszélgettünk, vele is elvoltunk. Hazakísért minket, aztán ő is hazament.

   Végre! Az első munkanap! Az igaz, hogy ma még van iskola, de Stephanie-vel délutánosok vagyunk szerencsére. Az iskola ma megterhelő volt, miután három dolgozatot írtunk, de ez még semmi. Az egyik órán bejött a tesi tanár, Mr. Skalp, és néhány gyereket, beleértve engem és Steph-et is, kivitt a suli elé, és azt mondta, most futni fogunk, osztályzásra! Jaj nekem! Imádom a tesit, jó is vagyok belőle, de a futást ki nem állhatom! Mindig hármast kapok rá. És erre tessék! Áh, mindegy. Lefutottam, bár úgy szúrt az oldalam, hogy azt hittem, kilyukad. És amit soha nem gondoltam volna: négyest kaptam, én, futásból, négyest! Szó szerint ugráltam örömömben! Örült a tesi tanár, hogy ennyi futás után még ugrálni lát és megkérdezte, nem akarom-e még egyszer lefutni. Hát kösz nem!
   Ezen kívül a fiúk kitalálták, hogy ma az utolsó órán ne engedjük be a tanárt. Stephanie, én és a tanár is kiabáltunk velük, hogy azonnal vegyék el a széket az ajtó elől. Aztán Steph-fel együtt egyszerre adtunk taslit a két jómadárnak, aki ezt kitalálta. El is röhögtük magunkat, Daniel és Craig pedig el is vették a széket az ajtó elől, szóval az óra utolsó 5 percét meg tudta tartani Ms. Spellings, de ezzel az 5 perccel nem ment sokra.
    Iskola után haza mentem, letettem a sulis cuccaimat és zuhanyzás után átöltöztem. Stephanie ismét az ajtó előtt várt, de most buszra szálltunk, mert a munkahelyünk kicsit messzebb van, mint amennyit még a lábunk bírna. Odaérve még egy kicsit kérdezősködtünk, hogy merre van a botanikus kert, aztán három útbaigazítás után meg is találtuk. Egy égkék házhoz küldtek minket. Csak egy emelete volt. A fenyőfaajtó előtt egy takaros kis terasz volt, tele virágos ládákkal, ezer féle virággal bennük. A tető meg volt hosszabbítva, hogy egy kicsit árnyékolja a teraszt és két vastag fenyőgerenda tartotta. A tető egyébként tört fehér cserepekből állt. Igazi görög stílus. Tetszett, ahogy a liánok benövik a ház oldalát. Megkerültük a lakást és hátul megpillantottuk a világ legszebb botanikus kertjét: a szivárvány összes színét meg lehetett találni ott a pirostól kezdve a kéken át a sötétliláig, persze a zöld uralkodott. A színek különböző formákat alkottak: kör, négyzet, csillag és nonfiguratív alakok is. Az egész kerten keresztül vezetett egy kövekből álló vékony úthálózat, amit úgy véltem, hogy elég régi, mert a kövek között fű nőtt, de még az is gondozva volt. Fantasztikus látvány volt! A kőút végén volt egy üvegház tele a legkülönbözőbb egzotikus növényekkel: banán, narancs, citrom és még ezerféle citrus.  Csak ámultunk Stephanie-vel együtt az egész kerten, nem gondoltuk, hogy egy botanika így néz ki. De imádtuk minden szegletét. Egy harmincas éveiben járó nő jött oda hozzánk.
- Miben segíthetek? Eltévedtek? – kérdezte furcsállóan.
- Nem, nem. Az állásért jöttünk. Jelentkeztünk is az interneten- magyarázkodtam.
- Ó igen. Gyertek velem. – mondta és elindult a kert másik végébe. Mi meg követtük. Egy sövénykapu alatt kellett átmenni, így a túloldalon láthattuk, hogy a kert kétszer akkora, mint hittük. Ámultunk még egy sort a színeken, a tervezésen és a formákon, aztán ismét követni kezdtük a nőt. Egy eldugott helyre vezetett minket, ahol a növények teljesen ki voltak száradva és tájékoztatott minket a feladatunkról.
- Ezt a növénysort kell rendbe hozni, egy régebbi dolgozó majd a segítségetekre lesz, illetve lesz még egy munkatársatok, Eric. Ő csak három nap múlva fog jönni, nem is tudom, talán nyaraláson van. Nem emlékszem mit mondott. Mindegy is. Küldöm Pete-et, ő majd segít és hozza a kellékeket. Először el kell mindezt távolítani, ezután jön majd a munka – azzal ott hagyott minket. Még vártunk két percet és láttunk közeledni egy alacsony embert, a haja fekete volt és rövid, a háta púpos, lehet, hogy annyit volt lehajolva. A szemei kicsik voltak az arcához képest. Pántos farmernadrágot viselt és kockás inget. Farmer a javából. A kezében ásó, nyesőolló és egyéb ilyen dolog volt. A kellékeket ledobta mellénk, udvariasan üdvözölt és röviden megismételte, amit az a nő mondott. Szóval munkához láttunk. Nem is tudtam, hogy ennyire megterhel a kertészek munkája, még most is fáj a hátam. Legközelebb jobban megbecsülöm a munkákat mielőtt belekezdenék.

   A következő két nap eseménytelenül telt, az iskolában felelés, dolgozatosztás, apró balhék a fiúknak köszönhetően, a munkában pedig folytattuk a kert azon részének az „újraélesztését”.
A harmadik napon az iskolában ismét laza nap volt, suli után pedig még volt egy kis időm, szóval olvastam egy kicsit. Úton a botanikus kertbe Stephanie-vel az új dolgozóról találgattunk, hogy vajon hogyan fog kinézni? Esetleg izmos, jóképű? Vagy egy vézna rondaság? Talán buta lesz, mint a tök, vagy olyan okos, mint egy tudós? És hasonló dolgokon rágódtunk, mint a haja és szeme színe, életkora, képzettsége. Hát igen, a lányok elméje és kíváncsisága.
Amikor odaértünk, még nem volt ott sem a nő, akinek mellesleg még mindig nem tudtuk a nevét, sem Pete, és hát az új fiúnak se láttuk nyomát, az utat viszont már ismertük, szóval nekiláttunk a melónak.
Egyszer csak mozgást láttam a szemem sarkából, a sövénykapu irányából és Stephanie-vel mindketten odanéztünk, így láttam meg Őt.