9. FEJEZET Furcsa

Eric felvezetett a szobájába – az emeleten volt – és leültetett az ágyára.
- Bocs a szüleim miatt… Egy kicsit zakkantak néha… - mondta a tarkóját dörzsölve, zavarban.
- Semmi baj, az én szüleim se jobbak, ezt a saját bőrödön tapasztaltad meg! – mondtam neki vigasztalás és nyugtatásképpen, majd elnevettem magam, mire ő is kuncogott egy halkat.
- Szóval… Most mit fogunk csinálni? – kérdeztem.
- Nem is tudom… Mit szólsz… Ehhez? – válaszolta sokat sejtető hangon, majd abban a pillanatban ledöntött az ágyra és hosszasan megcsókolt, újra és újra… És újra! Istenem, fantasztikusan csókol! Néhány percet (jó sokat!) eltöltöttünk így, az zökkentett ki az elfoglaltságunkból, hogy hallottunk egy ajtót csapódni és Eric szerintem biztos volt benne, hogy a húga az, mert azonnal felállt, felsegített aztán azt mondta:
- Szerintem ez a húgom lesz. Gyere, bemutatlak neki!
- Várj! Honnan tudod, hogy a húgod, nem pedig Anton vagy Amanda? – kérdeztem furcsállóan.
- Senki más se szokta csapkodni az ajtókat. Legalább is így nem… - miután ezt kimondta, elkezdett egy nagyon picit húzni, mert én vonakodtam. Mi van, ha most békén kéne hagyni? Szerintem dühös. De ezt nem mondtam ki hangosan, hiszen Eric biztosan sokkal jobban ismeri nálam, én még csak nem is találkoztam vele. Szerelmem kiáltott egyet.
- Emily! Szeretnék neked bemutatni valakit!
- Ne most! Pár perc, jó? – furcsamód nagyon mély hangja volt, fiatal kora és lánylétére.
- Minden rendben van vele? – habár még mindig nem ismertem, nem hiszem, hogy ez a normális hangja. Elhúztam a szám.
- Persze, csak biztos megint szórakozik azzal a hangdeformáló cuccal. – legyintett egyet, aztán meginvitált egy rövid kajára.
- Hallom, hogy korog a gyomrod! – mondta egy féloldalas mosollyal, én elröhögtem magam.
- A francba! Lebuktam! – színleltem a csalódottságot, de nem bírtam és egy hatalmas mosoly terült el az arcomon. Eric levezett a konyhába. A szülei még mindig ott ültek, szinte ugyanolyan pózban, mint amikor a barátom bemutatott nekik. Kicsit ijesztő volt. Kaptam egy zsemlét, rá vajat és felvágottat. És egy pohár narancs juice-t. Mire végeztem, Emily is kész volt, és amikor felnéztem, ott állt a konyha nappaliba vezető ajtajában (a konyhának két ajtaja volt, egy a nappaliba vezetett, egy az előtérhez). Szinte leesett az állam, hogy milyen szép lány volt. Én mellette elbújhatnék, én vagyok a szürke egér, ő pedig Miss America! Meglepően hasonlított Eric-re, látszott, hogy testvérek. De könyörgöm! 14 éves! Hogy lehet, hogy máris szebb, mint bárki az ismerőseim közül? Hiszen mindenki egykorú velem, vagy idősebb! Biztos, hogy 14? Jól emlékszem, hogy Eric ezt mondta? Igen, hiszen amikor elmentünk fagyizni, akkor említette. Nem tudom elhinni, hogy annyi lenne, annyinak néz ki legalább, mint én. Mindegy az most, megismerkedek vele, aztán vagy folytatom az ámulást és a hitetlenkedést, vagy folytatom az estémet. Inkább az utóbit választom.
- Szia Emily! Maya vagyok! – nyújtottam felé a kezem, és borzasztóan meglepődtem, mikor kézfogás helyett átölelt.
- Heló! Már vártam, hogy megismerjelek! – szerintem ugrált is volna, ha nem lennének itt a szülők talán.
- Örülök! – hallottam Eric hangját.
- Micsodának?
- Nem mondtam semmit! És mást se hallottam… Jól vagy? – kezdett gyanakvó lenni.
- Teljesen, de biztos vagyok benne, hogy egy másodperce azt mondtad, hogy örülsz. – néztem rá furcsán.
- Nem, ilyet nem mondtam – igazat mondott, ebben biztos voltam, ugyanis olyan zavart volt, hogy azt nem lehet eljátszani. – Szerintem képzelődtél… - legyintettem egyet amolyan „hagyjuk” stílusban és folytattam a beszélgetést Emily-vel, hogy jobban megismerjem.
- Hova jársz suliba? Még sose láttalak ott, ahova én járok.
- Mert nem is oda járok – hihetetlen, milyen csengő hangja volt. És kicsattanóan vidám természete.
- Én a szomszédos város iskolájába járok. Imádom azt a helyet! Mindenki olyan jó fej! Tök jó! És olyan jó bulikat tudnak szervezni, hogy behalok! – be nem állt a szája! Mi biztosan - hangsúlyozva: biztosan – jól elleszünk egymással. 3 év korkülönbség mit számít, főleg ha úgy néz ki korban, mint én?
- Örülök, hogy szereted a sulidat! Bizonyára sok embert ismersz…
- Ismerni ismerek csak nem sok a barátom. Az emberek furának tartanak egy kicsit, de a legjobb barátnőm, Vicky ugyanolyan, mint én és van még rajta kívül 3 jó haverom. Tökéletesen elvagyok velük, ők a legjobb fejek a világon, a bátyus után – jaj, de kedves, hogy ezt mondja. Biztos példaképe Eric, vagy hasonló, de tuti, hogy nagyon szereti. Odament hozzá és átölelte, majd visszajött hozzám és megint átölelt. Szeret ölelkezni, vettem észre.
- Te is jó fejnek tűnsz! Mi a kedvenc színed?
- Hát… A leg kedvenc az a kék… De szeretem a pirosat és nagyon a fehéret is.
- Ú! Én a sárgát és a barnát szeretem! Melyik a kedvenc évszakod?
- Meglepődsz, ha a nyarat mondom? – mosolyogtam rá.
- Nekem az ősz! Imádom a színeit, az a sok falevél, ahogy zöldből mindenfélébe megy át, imádom! – oké, egy kicsit sokat beszél, röhögtem magamban, és azon is, hogyan is fogom leállítani? Körbenéztem a konyhában és megakadt a szemem a faliórán, amit eddig nem vettem észre. 11-et mutatott! Nekem sürgősen haza kellene mennem! Mindenkitől elköszöntem, Emily egy szoros öleléssel búcsúzott (talán egy bordatörés) szomorúan és azt faggatta, hogy mikor jövök megint. Oké. Jó fej csaj, bejön, hogy így pörög meg minden. Beszálltam Eric kocsijába és út közben megjegyeztem, hogy szimpi a húga, de a fáradtság olyan erővel zúdult rám, amit eddig észre se vettem, hogy majdnem elaludtam a kocsiban. Kedves barátom támogatott fel a lépcsőnkön és hagyta, hogy csak egyszerűen egy álmos csókkal elbúcsúzva beessek az ágyamba. Még hallottam, ahogy kimegy, aztán egy halk kocsi-zümmögést, de aztán elsötétült a világ és az álmaim színes kavalkádja jelent meg előttem.



     Ahhoz képest, hogy tegnap milyen fáradt voltam, ma konkrétan hajnali 5-kor keltem, és még magamat is megleptem. Eddig a legkoraiabb kelésem a 6 óra volt. Valahogy ránéztem a naptárra és eszembe jutott, hogy Stephanie holnap fog érkezni haza, és majdnem elkezdtem ugrálni, de tudtam, hogy a többiek még mind alszanak és a józan eszem visszafogott. Ma reggel valahogy nagyon nagy kedvem támadt a tornához. Kint még friss és üde a levegő, gondoltam, ettől majd még jobban felébredek, ugyanis visszaaludni már nem akartam. Átvettem egy melegítőt, térdig érő gatyával és a lehető legvékonyabb melegítő felsővel, hiszen azért nincs annyira hideg. Lementem a konyhába, ittam egy pohár hideg vizet, aztán kimentem a kertbe. Amit ott láttam, az elképesztő volt. Sokkolt a látvány, és majdnem el is ájultam (szerencsére bírtam ideggel és talpon maradtam).