-
Na, halljam! – förmedtem rá.
- Miért nem hiszed el, hogy én, én vagyok?
- Mert abszolút nem hasonlítasz a legjobb barátnőmre, Stephanie-re! Bizonyítsd, ha tényleg te vagy és ez nem valami vicc! Én csak viszont akarom látni a barátnőmet! – a mondat végére már sírós hangom volt és elcsuklott.
- Figyelj. Én nem egészen vagyok az, akinek te megismertél kilencedikben. A francba is, ki fogsz röhögni. Tudom, hogy sok olyan könyvet olvastál, ahol természetfeletti lények vannak. Például a Twilight sorozat. Vagy amit éppen most olvasol.
- Oké… Folytasd! – mondtam magabiztosan, de olyan arcot vágtam hozzá, hogy nem hiszem, hogy a hangom hiteles maradt.
- És azt is tudom, hogy hiszel ezekben a lényekben és szeretnél velük egyszer valamikor találkozni. Hogy tudd, hogy milyenek.
- De én ezt csak Steph-nek… Jézusom… Tényleg te…? – suttogtam.
- Igen – válaszolt ő is suttogva. – Én vagyok. És el kell mondanom neked valamit. Én nem egészen… vagyok… - itt elhallgatott egy pillanatra, erre én bíztatóan néztem rá, és ő folytatta. – Nem vagyok… teljesen ember. Sőt, mondhatni, nem is vagyok az. – megint megállt és figyelte a reakcióm, de nem láthatott semmit, mert az arcom teljesen lefagyott, ahogy minden más testrészem is. Csak azt hallottam és láttam, hogy beszél, de nem érzékeltem semmi mást körülöttem. Nem tudtam elhinni, amit most mondott. Nem tudtam, hogyan érezzek. Legyek boldog, hogy a kívánságom hamarabb bekövetkezett, mint azt gondolni mertem volna, vagy boruljak ki és bújjak el előle a szekrénybe? Maradtam semleges, amíg befejezi.
- Maya, én egy… boszorkány vagyok – bökte ki, majd engem tanulmányozott, még mindig a reakciómra várva. De én csak annyit tudtam kinyögni:
- Eddig miért nem így néztél ki? – tudtam, hogy varázsló nem lehet, mert azok a férfiak. A nőket boszorkányoknak hívják, és személytől függ, hogy gonoszak-e, vagy nem. Steph nem volt az.
- A boszorkányoknak is vannak különféle… hogy is mondjam… szabályaik. Ezek kiterjednek a szerelemre is… - megint szünetet tartott, de most nem miattam. Hanem önmaga miatt. – A legelső ezek közül, hogy ha bármilyen bűbájt használunk magunkon, az megszűnik, amikor… szerelembe esünk – alig bírta kimondani az utolsó két szót. Én a mondat elejét nem fogtam fel, de nem voltam annyira sokkban, hogy ne tudtam volna, hogy ezek szerint a legjobb barátnőm szerelmes! Felálltam, odamentem hozzá és átöleltem. Éreztem, ahogy megkönnyebbül, majd viszonozta az ölelést és könnyekben tört ki. Én pedig nem értettem, miért sír, de most nem akartam faggatni erről. Inkább megkérdeztem, miért változtatta magát olyanná, amilyennek megismertem.
- Hát tudod… - a könnyeit törölgetve elkezdte elmesélni, mi volt általánosban. Én mindeközben minden szavára figyeltem, és hoztam neki zsepit is. -… és utáltam, hogy alacsony vagyok, kerek a fejem, lapos vagyok és seszínű a hajam. Szóval csináltam egy ilyen bűbájt magamon, hogy a gimiben tiszta lappal induljak. – regélte el az utolsó szóig. Ekkor én fölálltam, felhúztam t a puffból és beállítottam a tükör elé, majd szépen, mellette állva elmondtam neki, mit gondolok.
- Nézz a tükörbe. Nem vagy se alacsony, se lapos, nem is olyan kerek a fejed! A hajadat pedig befestheted. Manapság 5 perc alatt felteszik a festéket és további 10 alatt kész leszel. – vigasztaltam, aztán szembefordítottam őt magammal. – Most pedig mondd el a fiúról, hogy mi volt. – bíztattam.
- Oké. Hát, első látásra szerelem. És kiderült, hogy ő is amerikai a családjával együtt. Hallottuk, hogy valaki azt a nyelvet beszéli, amit mi, megkerestük az illetőt és tök jól elbeszélgetett a mi kis családunk az övével.
- Na? És hogy néz ki? – kérdeztem fültől fülig érő mosollyal.
- Barna, szinte fekete haja van, kék szeme, amiben azonnal elmerültem. Magas. De Eric-nél nem magasabb – mondta egy rá jellemző huncut mosollyal.
- És az izmai is rendben vannak. A neve pedig Adam. Tudod, hogy ez az egyik kedvenc fiúnevem. Az arca nem hasonlít Eric-ére, és tudom, hogy minden más talán igen, de az arca nem. Rég tudtuk, hogy nekünk hasonló pasik jönnek be, de az arc-ízlésünk mindig homlok-egyenest más volt. Pont ezért nem jött be nekem Eric se. Nem sértésnek mondom, de tudom, hogy te érted, miről beszélek.– folytatta izgatottan. – És tudod, mi a legjobb?
- Na mi? – én is izgatott voltam.
- Apám persze végig rajta tartotta a szemét – ezt követően ő megforgatta az övéit amolyan „apák, már csak ilyenek” stílusban – és amikor hazaértünk, mert, hogy ez egy étteremben volt, azt mondta nekem, hogy a fiú se ember, nem tudja mi, de nem ember. És észrevette, hogy néz engem. És képzeld! Megkérdezte a teljes nevem és másnap villogott a közösségin, hogy bejelölt! ÁÁÁÁ! – sikoltoztunk egy rövidet. Ez amolyan lányos szokás, mindig megmarad. – Megnéztem az adatlapját és nem is lakik olyan messze!!! A szomszédos városok egyike utáni városban lakik! ÁÁÁÁ! – még egy kis örömsikoly, a csajok már csak ilyenek.
- Visszatérve az eredeti témára: te tényleg boszorkány vagy? – majd kiugrottam a bőrömből.
- Igen! Megmutassam? – úgy láttam, ő is elég izgatott.
- Várj. Mondok neked valamit! Éhes vagyok! Gyümölcsöt szeretnék. – kértem tőle szélesen mosolyogva. Ő pedig a kezét az enyém felé tette, megkérte, hogy fordítsam a kézfejemet tenyérrel felfelé, ezután csak fehér csillogást láttam a kezem körül. Mikor a csillogós köd eltűnt, ott tartottam a markomban egy friss, ropogós, érett mangót.
- Tudsz adni egy kést és tányért is? – mondtam kicsit szégyellve magam, mert úgy éreztem, kicsit kihasználom.
- Persze! Nem gond! – az asztala felé intett, és máris ott volt a szép tányér egy megfelelő késsel. Mikor javában ettem a gyümölcsöt, beugrott valami érdekes.
- És hogy-hogy nem használsz varázspálcát?
- Ó, azt csak a kezdők és azok használják, akik jobban szeretik azzal csinálni a varázslást. Többek között sok férfi. A nők szoktak a kezükkel bűbájt osztani és varázsolni, de persze mindkét nemben vannak mindkét csoportból.
- És ezt lehet tanulni? – nagyon érdekelt.
- Bizonyos mértékig. Például amit most mutattam. Vagy egy ici-pici hangulatjavítást is lehet. De nagyobb fokú képzettséghez varázslónak vagy boszorkánynak kell születned.
- Értem! Te gondolom annak születtél. A szülőnek is annak kell lennie, hogy a gyerek is ilyen csodás természetfeletti lény legyen? – ha már ismerek egyet, nagyon szeretnék többet megtudni róluk.
- Akkor a legjobb, ha mindkét szülő varázsló és boszorkány, de persze akkor is működik, ha csak az egyik, mert akkor 50-50% az esély. Ha a közvetlen felmenőid nem ilyen lények, a nagyszülőtől is örökölheted, de arra sokkal, de sokkal kevesebb esély van.
- És veled hogy van?
- Nekem az egyik nagyszülőm anyai ágon, mindkét nagyszülőm apai ágon és anya és apa is boszorkány és varázsló.
- Akkor nálad nem is volt kérdéses, hogy te az leszel-e.
- Úgy van. Na de veled mi van mostanában? Nem hívtál az utolsó napokban! – mondta szomorúan.
- Gondolom már kiszúrtad a nyakláncot a nyakamban…
- Már a reptéren.
- Eric-től kaptam! Imádom őt! Szerelmes vagyok belé, de nagyon, ehhez kétség nem fér! És képzeld! Megvolt az első csók is és most járunk. – ezt kimondva elpirultam és lesütöttem a szemem. Stephanie rám ugrott és kinyomta belőlem a szuszt a szoros öleléssel. Én letaszigáltam őt magamról.
- Aú! Mióta vagy ilyen erős? – szisszent fel -
- Nem tudom. A csók utáni reggel egyébként tök jól indult, mert sokkal szebbnek láttam magam a tükörben. Aztán jött a kis öcsikém és olyat látott tőlem, ami megdöbbentette. Szerinte piszok gyorsan kaptam el az éppen leesni készülő poharat. De ez reggel volt és tudod, hogy olyankor milyen lassú a felfogása. – alighogy elhagyta a számat a kijelentésem, Steph megpróbált rám ugrani megint, de én sikeresen kitértem az útjából.
- Maya!(?) – kezdte kicsit furán. – Ez tényleg gyors volt. Te eddig nem tudtál ilyen jól kerülni. Kidobósban se szoktál olyan sokat nyerni – a futáson kívül ez az egyetlen sport, amiben nem voltam annyira jó, szóval ez a kijelentés megrémisztett. Mármint, mi bajom van?
- Van valami gond velem? – kérdeztem aggódva.
- Hányszor csókolóztál már természetfeletti lénnyel?
- Még egyszer se. Most tudtam meg, hogy egyáltalán tényleg léteznek. Steph, mi van? – de fogadok, hogy nem hallott, ugyanis olyan gondolkodásba esett.
- Mi van, ha ő is? – hallottam, hogy mondta, de nem láttam, hogy mozgott volna a szája.
- Nem is mondtad, hogy tudsz has beszélni! Amúgy kivel mi van, ha ő is? – érdeklődtem.
- Nem tudok has beszélni és nem mondtam semmi ilyes… Úristen… - rám nézett, de olyan arckifejezéssel, hogy nem tudtam róla leolvasni semmit. Ez megrémített. Eszembe jutott, hogy ideje lenne mennem.
- Steph, nagyon örülök, hogy újra láthatlak, de nekem haza kell mennem! Csoki! – ezt a köszönést csak egymás között használjuk. Odamentem hozzá átölelni, ahogy el szoktunk egymástól köszönni, de ő csak állt tovább egy helyben és mered maga elé. Minél gyorsabban megpróbáltam hazaérni innen. Megijesztett Stephanie viselkedése.
- Miért nem hiszed el, hogy én, én vagyok?
- Mert abszolút nem hasonlítasz a legjobb barátnőmre, Stephanie-re! Bizonyítsd, ha tényleg te vagy és ez nem valami vicc! Én csak viszont akarom látni a barátnőmet! – a mondat végére már sírós hangom volt és elcsuklott.
- Figyelj. Én nem egészen vagyok az, akinek te megismertél kilencedikben. A francba is, ki fogsz röhögni. Tudom, hogy sok olyan könyvet olvastál, ahol természetfeletti lények vannak. Például a Twilight sorozat. Vagy amit éppen most olvasol.
- Oké… Folytasd! – mondtam magabiztosan, de olyan arcot vágtam hozzá, hogy nem hiszem, hogy a hangom hiteles maradt.
- És azt is tudom, hogy hiszel ezekben a lényekben és szeretnél velük egyszer valamikor találkozni. Hogy tudd, hogy milyenek.
- De én ezt csak Steph-nek… Jézusom… Tényleg te…? – suttogtam.
- Igen – válaszolt ő is suttogva. – Én vagyok. És el kell mondanom neked valamit. Én nem egészen… vagyok… - itt elhallgatott egy pillanatra, erre én bíztatóan néztem rá, és ő folytatta. – Nem vagyok… teljesen ember. Sőt, mondhatni, nem is vagyok az. – megint megállt és figyelte a reakcióm, de nem láthatott semmit, mert az arcom teljesen lefagyott, ahogy minden más testrészem is. Csak azt hallottam és láttam, hogy beszél, de nem érzékeltem semmi mást körülöttem. Nem tudtam elhinni, amit most mondott. Nem tudtam, hogyan érezzek. Legyek boldog, hogy a kívánságom hamarabb bekövetkezett, mint azt gondolni mertem volna, vagy boruljak ki és bújjak el előle a szekrénybe? Maradtam semleges, amíg befejezi.
- Maya, én egy… boszorkány vagyok – bökte ki, majd engem tanulmányozott, még mindig a reakciómra várva. De én csak annyit tudtam kinyögni:
- Eddig miért nem így néztél ki? – tudtam, hogy varázsló nem lehet, mert azok a férfiak. A nőket boszorkányoknak hívják, és személytől függ, hogy gonoszak-e, vagy nem. Steph nem volt az.
- A boszorkányoknak is vannak különféle… hogy is mondjam… szabályaik. Ezek kiterjednek a szerelemre is… - megint szünetet tartott, de most nem miattam. Hanem önmaga miatt. – A legelső ezek közül, hogy ha bármilyen bűbájt használunk magunkon, az megszűnik, amikor… szerelembe esünk – alig bírta kimondani az utolsó két szót. Én a mondat elejét nem fogtam fel, de nem voltam annyira sokkban, hogy ne tudtam volna, hogy ezek szerint a legjobb barátnőm szerelmes! Felálltam, odamentem hozzá és átöleltem. Éreztem, ahogy megkönnyebbül, majd viszonozta az ölelést és könnyekben tört ki. Én pedig nem értettem, miért sír, de most nem akartam faggatni erről. Inkább megkérdeztem, miért változtatta magát olyanná, amilyennek megismertem.
- Hát tudod… - a könnyeit törölgetve elkezdte elmesélni, mi volt általánosban. Én mindeközben minden szavára figyeltem, és hoztam neki zsepit is. -… és utáltam, hogy alacsony vagyok, kerek a fejem, lapos vagyok és seszínű a hajam. Szóval csináltam egy ilyen bűbájt magamon, hogy a gimiben tiszta lappal induljak. – regélte el az utolsó szóig. Ekkor én fölálltam, felhúztam t a puffból és beállítottam a tükör elé, majd szépen, mellette állva elmondtam neki, mit gondolok.
- Nézz a tükörbe. Nem vagy se alacsony, se lapos, nem is olyan kerek a fejed! A hajadat pedig befestheted. Manapság 5 perc alatt felteszik a festéket és további 10 alatt kész leszel. – vigasztaltam, aztán szembefordítottam őt magammal. – Most pedig mondd el a fiúról, hogy mi volt. – bíztattam.
- Oké. Hát, első látásra szerelem. És kiderült, hogy ő is amerikai a családjával együtt. Hallottuk, hogy valaki azt a nyelvet beszéli, amit mi, megkerestük az illetőt és tök jól elbeszélgetett a mi kis családunk az övével.
- Na? És hogy néz ki? – kérdeztem fültől fülig érő mosollyal.
- Barna, szinte fekete haja van, kék szeme, amiben azonnal elmerültem. Magas. De Eric-nél nem magasabb – mondta egy rá jellemző huncut mosollyal.
- És az izmai is rendben vannak. A neve pedig Adam. Tudod, hogy ez az egyik kedvenc fiúnevem. Az arca nem hasonlít Eric-ére, és tudom, hogy minden más talán igen, de az arca nem. Rég tudtuk, hogy nekünk hasonló pasik jönnek be, de az arc-ízlésünk mindig homlok-egyenest más volt. Pont ezért nem jött be nekem Eric se. Nem sértésnek mondom, de tudom, hogy te érted, miről beszélek.– folytatta izgatottan. – És tudod, mi a legjobb?
- Na mi? – én is izgatott voltam.
- Apám persze végig rajta tartotta a szemét – ezt követően ő megforgatta az övéit amolyan „apák, már csak ilyenek” stílusban – és amikor hazaértünk, mert, hogy ez egy étteremben volt, azt mondta nekem, hogy a fiú se ember, nem tudja mi, de nem ember. És észrevette, hogy néz engem. És képzeld! Megkérdezte a teljes nevem és másnap villogott a közösségin, hogy bejelölt! ÁÁÁÁ! – sikoltoztunk egy rövidet. Ez amolyan lányos szokás, mindig megmarad. – Megnéztem az adatlapját és nem is lakik olyan messze!!! A szomszédos városok egyike utáni városban lakik! ÁÁÁÁ! – még egy kis örömsikoly, a csajok már csak ilyenek.
- Visszatérve az eredeti témára: te tényleg boszorkány vagy? – majd kiugrottam a bőrömből.
- Igen! Megmutassam? – úgy láttam, ő is elég izgatott.
- Várj. Mondok neked valamit! Éhes vagyok! Gyümölcsöt szeretnék. – kértem tőle szélesen mosolyogva. Ő pedig a kezét az enyém felé tette, megkérte, hogy fordítsam a kézfejemet tenyérrel felfelé, ezután csak fehér csillogást láttam a kezem körül. Mikor a csillogós köd eltűnt, ott tartottam a markomban egy friss, ropogós, érett mangót.
- Tudsz adni egy kést és tányért is? – mondtam kicsit szégyellve magam, mert úgy éreztem, kicsit kihasználom.
- Persze! Nem gond! – az asztala felé intett, és máris ott volt a szép tányér egy megfelelő késsel. Mikor javában ettem a gyümölcsöt, beugrott valami érdekes.
- És hogy-hogy nem használsz varázspálcát?
- Ó, azt csak a kezdők és azok használják, akik jobban szeretik azzal csinálni a varázslást. Többek között sok férfi. A nők szoktak a kezükkel bűbájt osztani és varázsolni, de persze mindkét nemben vannak mindkét csoportból.
- És ezt lehet tanulni? – nagyon érdekelt.
- Bizonyos mértékig. Például amit most mutattam. Vagy egy ici-pici hangulatjavítást is lehet. De nagyobb fokú képzettséghez varázslónak vagy boszorkánynak kell születned.
- Értem! Te gondolom annak születtél. A szülőnek is annak kell lennie, hogy a gyerek is ilyen csodás természetfeletti lény legyen? – ha már ismerek egyet, nagyon szeretnék többet megtudni róluk.
- Akkor a legjobb, ha mindkét szülő varázsló és boszorkány, de persze akkor is működik, ha csak az egyik, mert akkor 50-50% az esély. Ha a közvetlen felmenőid nem ilyen lények, a nagyszülőtől is örökölheted, de arra sokkal, de sokkal kevesebb esély van.
- És veled hogy van?
- Nekem az egyik nagyszülőm anyai ágon, mindkét nagyszülőm apai ágon és anya és apa is boszorkány és varázsló.
- Akkor nálad nem is volt kérdéses, hogy te az leszel-e.
- Úgy van. Na de veled mi van mostanában? Nem hívtál az utolsó napokban! – mondta szomorúan.
- Gondolom már kiszúrtad a nyakláncot a nyakamban…
- Már a reptéren.
- Eric-től kaptam! Imádom őt! Szerelmes vagyok belé, de nagyon, ehhez kétség nem fér! És képzeld! Megvolt az első csók is és most járunk. – ezt kimondva elpirultam és lesütöttem a szemem. Stephanie rám ugrott és kinyomta belőlem a szuszt a szoros öleléssel. Én letaszigáltam őt magamról.
- Aú! Mióta vagy ilyen erős? – szisszent fel -
- Nem tudom. A csók utáni reggel egyébként tök jól indult, mert sokkal szebbnek láttam magam a tükörben. Aztán jött a kis öcsikém és olyat látott tőlem, ami megdöbbentette. Szerinte piszok gyorsan kaptam el az éppen leesni készülő poharat. De ez reggel volt és tudod, hogy olyankor milyen lassú a felfogása. – alighogy elhagyta a számat a kijelentésem, Steph megpróbált rám ugrani megint, de én sikeresen kitértem az útjából.
- Maya!(?) – kezdte kicsit furán. – Ez tényleg gyors volt. Te eddig nem tudtál ilyen jól kerülni. Kidobósban se szoktál olyan sokat nyerni – a futáson kívül ez az egyetlen sport, amiben nem voltam annyira jó, szóval ez a kijelentés megrémisztett. Mármint, mi bajom van?
- Van valami gond velem? – kérdeztem aggódva.
- Hányszor csókolóztál már természetfeletti lénnyel?
- Még egyszer se. Most tudtam meg, hogy egyáltalán tényleg léteznek. Steph, mi van? – de fogadok, hogy nem hallott, ugyanis olyan gondolkodásba esett.
- Mi van, ha ő is? – hallottam, hogy mondta, de nem láttam, hogy mozgott volna a szája.
- Nem is mondtad, hogy tudsz has beszélni! Amúgy kivel mi van, ha ő is? – érdeklődtem.
- Nem tudok has beszélni és nem mondtam semmi ilyes… Úristen… - rám nézett, de olyan arckifejezéssel, hogy nem tudtam róla leolvasni semmit. Ez megrémített. Eszembe jutott, hogy ideje lenne mennem.
- Steph, nagyon örülök, hogy újra láthatlak, de nekem haza kell mennem! Csoki! – ezt a köszönést csak egymás között használjuk. Odamentem hozzá átölelni, ahogy el szoktunk egymástól köszönni, de ő csak állt tovább egy helyben és mered maga elé. Minél gyorsabban megpróbáltam hazaérni innen. Megijesztett Stephanie viselkedése.
Mikor odaértem a ház elé, Eric-et vettem
észre, ahogy éppen a kocsijának dőlve figyelt engem és féloldalasan mosolygott.
Majd’ elolvadtam tőle. Odasiettem hozzá és egy kis csókkal köszöntött.
- Te hogy-hogy itt? – kérdeztem.
- Gondoltam, meglátogatlak. Ma különösen szép vagy, ugye tudod? – elpirultam, de a szeméről nem tudtam levenni az enyémet. Valahogy ez a kék árnyalat is melegséget sugárzott.
- Köszönöm – mondtam – Te nemkülönben! Te minden nap jóképű vagy! – gyengéden elnevette magát, majd még egyszer megcsókolt, most hosszabb ideig.
- Bejössz?
- Aha. Nem reggeliztem, és most lettem éhes. Nem gáz, ha itt eszem?
- Dehogy! Én már ettem nálatok, szóval teljesen oké ebből a szempontból is. – mosolyogtam egy jó nagyot.
- Köszi – olyan gyönyörű mosolya van, hogy majdnem elájultam, de inkább bementünk ehelyett. Ez jobb ötletnek tűnt. Befelé észrevettem, hogy a farkas sincs már ott a kertben.
Mikor leültettem a konyhában Eric-et, észrevettem, hogy még senki sincs ébren, ami elég érdekes, tekintve, hogy már legalább 11 óra múlt. Nem törődtem vele, vendégem van és éhes. Sütöttem neki kenyéren grillezett sajtot, meg magamnak is, tekintve, hogy még én se reggeliztem. Végül is gyorsan megvolt.
- Maya! – kiáltott fel
- Mi a baj? Megégetted magad? – kérdeztem rémülten.
- Eh, dehogy is! Ez rohadt finom! Mikor tanultál meg így főzni?
- Óh, apám nagyon tehetséges szakács és anyám szerint tőle örököltem. És különben meg szeretek is főzni.
- Hazaviszlek, és ezen túl te fogsz nekem kaját csinálni – mondta röhögve, aztán úgy tömte magába a sajtot, hogy azt hittem, megfullad, én pedig elnevettem magam.
Mikor megette, megkérdezte, hogy most mit is csináljunk.
- Nem tudom. Nem akarsz feljönni a szobámba? Megmutatnám az elkezdett könyvem… Bár nem igazán lehetne annak nevezni. – miért is mondtam el ezt neki? Még Steph se tud erről!
- Miről szól? – érdeklődött.
- Érdekel? – meglepő, hogy az ember mennyire gyorsan tud hangulatot váltani. Szégyenkezőből egy töredékmásodperc alatt lettem baromi izgatott.
- Hát… A természetfeletti világról… Köztudott, hogy imádom az ilyesmit. A két kedvenc könyvfajtám a tfl-ek és a gimis ifjúságik.
- A tfl-eket én is szeretem. Na mutasd! – felmentünk a szobámba és előkapartam a laptopom az ágy alól, igen, kicsit régen használtam. A regényemből még csak 2 fejezet volt meg, és nagyon reméltem, hogy tetszeni fog Eric-nek. Türelmetlenül vártam, hogy mikor olvassa el, ez pedig elég gyorsan megtörtént, csupán nekem tűnt fél órának.
- Nem csak főzni, de írni is rohadt jól tudsz, ugye tudod? – most vettem észre, hogy amióta felnézett, én visszatartottam a lélegzetem és görcsösen tartottam a vállam, ugyanis most egy hatalmasat fújtattam és szinte 1 emelettel lejjebb kerültek a vállaim. Eric felállt és odajött hozzám. Szorosan átölelt, ami nagyon jól esett. Viszonoztam és egy apró puszit nyomtam az arcára. Hirtelen csengetést hallottam.
- Te hogy-hogy itt? – kérdeztem.
- Gondoltam, meglátogatlak. Ma különösen szép vagy, ugye tudod? – elpirultam, de a szeméről nem tudtam levenni az enyémet. Valahogy ez a kék árnyalat is melegséget sugárzott.
- Köszönöm – mondtam – Te nemkülönben! Te minden nap jóképű vagy! – gyengéden elnevette magát, majd még egyszer megcsókolt, most hosszabb ideig.
- Bejössz?
- Aha. Nem reggeliztem, és most lettem éhes. Nem gáz, ha itt eszem?
- Dehogy! Én már ettem nálatok, szóval teljesen oké ebből a szempontból is. – mosolyogtam egy jó nagyot.
- Köszi – olyan gyönyörű mosolya van, hogy majdnem elájultam, de inkább bementünk ehelyett. Ez jobb ötletnek tűnt. Befelé észrevettem, hogy a farkas sincs már ott a kertben.
Mikor leültettem a konyhában Eric-et, észrevettem, hogy még senki sincs ébren, ami elég érdekes, tekintve, hogy már legalább 11 óra múlt. Nem törődtem vele, vendégem van és éhes. Sütöttem neki kenyéren grillezett sajtot, meg magamnak is, tekintve, hogy még én se reggeliztem. Végül is gyorsan megvolt.
- Maya! – kiáltott fel
- Mi a baj? Megégetted magad? – kérdeztem rémülten.
- Eh, dehogy is! Ez rohadt finom! Mikor tanultál meg így főzni?
- Óh, apám nagyon tehetséges szakács és anyám szerint tőle örököltem. És különben meg szeretek is főzni.
- Hazaviszlek, és ezen túl te fogsz nekem kaját csinálni – mondta röhögve, aztán úgy tömte magába a sajtot, hogy azt hittem, megfullad, én pedig elnevettem magam.
Mikor megette, megkérdezte, hogy most mit is csináljunk.
- Nem tudom. Nem akarsz feljönni a szobámba? Megmutatnám az elkezdett könyvem… Bár nem igazán lehetne annak nevezni. – miért is mondtam el ezt neki? Még Steph se tud erről!
- Miről szól? – érdeklődött.
- Érdekel? – meglepő, hogy az ember mennyire gyorsan tud hangulatot váltani. Szégyenkezőből egy töredékmásodperc alatt lettem baromi izgatott.
- Hát… A természetfeletti világról… Köztudott, hogy imádom az ilyesmit. A két kedvenc könyvfajtám a tfl-ek és a gimis ifjúságik.
- A tfl-eket én is szeretem. Na mutasd! – felmentünk a szobámba és előkapartam a laptopom az ágy alól, igen, kicsit régen használtam. A regényemből még csak 2 fejezet volt meg, és nagyon reméltem, hogy tetszeni fog Eric-nek. Türelmetlenül vártam, hogy mikor olvassa el, ez pedig elég gyorsan megtörtént, csupán nekem tűnt fél órának.
- Nem csak főzni, de írni is rohadt jól tudsz, ugye tudod? – most vettem észre, hogy amióta felnézett, én visszatartottam a lélegzetem és görcsösen tartottam a vállam, ugyanis most egy hatalmasat fújtattam és szinte 1 emelettel lejjebb kerültek a vállaim. Eric felállt és odajött hozzám. Szorosan átölelt, ami nagyon jól esett. Viszonoztam és egy apró puszit nyomtam az arcára. Hirtelen csengetést hallottam.
Ajtót nyitottam és Debbie-t
láttam a szemem előtt, a kutyájával. Vagyis nem voltam benne biztos, hogy az ő
kutyája, de ő sétáltatta.
- Ó, ő a te kutyád? – kérdeztem, miközben leguggoltam és megvakargattam a kis állat fejét.
- Igen, képzeld, tegnap kaptam! – én miért lettem ettől izgatott? Örültem neki, de nem gondoltam, hogy ilyen reakcióm lesz. Viszont Debbie szökkent egyet.
- Hozd MJ-t és menjünk kutyát sétáltatni! – mondta széles mosollyal.
- Pillanat! Egy perc, addig gyere be és ülj le a nappaliban. Várj meg ott. – aztán felmentem vissza Eric-hez.
- Debbie van itt, és hozta a kutyáját is. Azt szeretné, ha én is vele mennék. Jössz velem? – kérdeztem könyörgőn. Ő beleegyezett, én pedig köszönésképpen adtam neki egy csókot, ezután „begyűjtöttem” a kis kedvencemet, ráadtam a pórázt és visszamentem Debbie-hez.
- Indulhatunk! – amikor ezt mondtam, Eric is belépett a nappaliba, Debbie pedig bocsánatkérőn nézett rám.
- Nem tudtam, hogy vendéged van! Bocsi! – suttogta oda nekem.
- Nem gond! Őt is elhívtam! – suttogtam vissza. – Debbie, ő itt Eric. Eric, Debbie. Mehetünk?
- Persze!/Igen! – mondták ezeket egyszerre.
- Ó, ő a te kutyád? – kérdeztem, miközben leguggoltam és megvakargattam a kis állat fejét.
- Igen, képzeld, tegnap kaptam! – én miért lettem ettől izgatott? Örültem neki, de nem gondoltam, hogy ilyen reakcióm lesz. Viszont Debbie szökkent egyet.
- Hozd MJ-t és menjünk kutyát sétáltatni! – mondta széles mosollyal.
- Pillanat! Egy perc, addig gyere be és ülj le a nappaliban. Várj meg ott. – aztán felmentem vissza Eric-hez.
- Debbie van itt, és hozta a kutyáját is. Azt szeretné, ha én is vele mennék. Jössz velem? – kérdeztem könyörgőn. Ő beleegyezett, én pedig köszönésképpen adtam neki egy csókot, ezután „begyűjtöttem” a kis kedvencemet, ráadtam a pórázt és visszamentem Debbie-hez.
- Indulhatunk! – amikor ezt mondtam, Eric is belépett a nappaliba, Debbie pedig bocsánatkérőn nézett rám.
- Nem tudtam, hogy vendéged van! Bocsi! – suttogta oda nekem.
- Nem gond! Őt is elhívtam! – suttogtam vissza. – Debbie, ő itt Eric. Eric, Debbie. Mehetünk?
- Persze!/Igen! – mondták ezeket egyszerre.
Debbie a házunktól egy saroknyira
búcsúzott el tőlünk és indult haza. Az is jó volt, hogy Laura-val és Lilly-vel
is összefutottunk, legalább tudtunk egy-egy szót váltani. A séta olyan hosszúra
sikeredett, hogy már munkaidő volt fél óra múlva. Amikor hazaértem, elmondtam
anyáéknak, hogy ez meg az volt, aztán mentem Stephanie-hez. Eric felajánlotta,
hogy elvisz, de nem engedtem meg neki, ugyanis nem akartam Steph-et egyedül
hagyni, habár nem felejtettem el azt a furcsa viselkedést. Mintha kicsit
meglepte volna, hogy ott vagyok, de persze megnyugodott, hogy nem hagytam
egyedül. Ipeg, hogy beestünk kezdésre, Eric persze már ott volt. Észrevettem,
hogy a kert egy része valamit elkapott, úgyhogy szóltam a többieknek:
- Gyerekek! Itt van egy problémás terület! – hívtam őket, aztán azt mondtam, mikor odaértek hozzám:
- Ti légyszi szedjétek ki ezt és a szomszédos növényeket, hogy ne terjedjen tovább. Én addig hozok ezek helyére valamilyen növényeket. – azzal elsiettem a kis görögös ház felé…
Külső szemszög:
Stephanie: Tudom, hogy ki vagy! Ilyet nem tudnak mások tenni Maya-val!
Eric: Kezdjük ott, hogy TE ki vagy?
Stephanie: Neked azt nem fontos tudnod! *fenyegető hang* Különben meg jobb, ha vigyázol magadra! Ismerek olyanokat, akik nem örülnének, hogy itt vagy!
Eric: *ledöbben* Tudom ki vagy! Stephanie! *összeszűkíti a szemét* És azt is tudom, hogy mi vagy! Egy boszorkány! Te bezzeg nem jelentesz veszélyt rá, mi? Én legalább a legutóbbitól is megvédtem! Egyébként csak hogy tudd: Nagyon kevesen vannak olyan társaim, akik ilyet csinálnak! Még nincs vége, de jön vissza a barátnőm!
Maya szemszöge:
Nem fogjátok elhinni, de másfél hónap után végre megtudtam a főnököm nevét. Mégpedig úgy, hogy Pete mondta, amikor olvastam egy papíron a növények melletti asztalon: úgy volt írva, hogy Janice, de Pete azt mondta, hogy „Zsönísz”-nek kell ejteni. Ezaz! Ezt követve összegyűjtöttem azt a pár növényt egy kis talicskába és kivittem a többiekhez, hogy dolgozhassunk. Nagyon furcsának éreztem körülöttem a légkört. Furcsán szikrázott, mintha apró villámok csapnának a fejem fölött. Nem értettem miért, hiszen Eric és Stephanie nem veszhettek össze, ugyanis ezzel a külsővel a fiúm csak nem ismeri fel a legjobb barátomat! A munka a későbbiekben lassan és nyomasztóan telt, de szerencsére egyszer csak vége lett.
- Gyerekek! Itt van egy problémás terület! – hívtam őket, aztán azt mondtam, mikor odaértek hozzám:
- Ti légyszi szedjétek ki ezt és a szomszédos növényeket, hogy ne terjedjen tovább. Én addig hozok ezek helyére valamilyen növényeket. – azzal elsiettem a kis görögös ház felé…
Külső szemszög:
Stephanie: Tudom, hogy ki vagy! Ilyet nem tudnak mások tenni Maya-val!
Eric: Kezdjük ott, hogy TE ki vagy?
Stephanie: Neked azt nem fontos tudnod! *fenyegető hang* Különben meg jobb, ha vigyázol magadra! Ismerek olyanokat, akik nem örülnének, hogy itt vagy!
Eric: *ledöbben* Tudom ki vagy! Stephanie! *összeszűkíti a szemét* És azt is tudom, hogy mi vagy! Egy boszorkány! Te bezzeg nem jelentesz veszélyt rá, mi? Én legalább a legutóbbitól is megvédtem! Egyébként csak hogy tudd: Nagyon kevesen vannak olyan társaim, akik ilyet csinálnak! Még nincs vége, de jön vissza a barátnőm!
Maya szemszöge:
Nem fogjátok elhinni, de másfél hónap után végre megtudtam a főnököm nevét. Mégpedig úgy, hogy Pete mondta, amikor olvastam egy papíron a növények melletti asztalon: úgy volt írva, hogy Janice, de Pete azt mondta, hogy „Zsönísz”-nek kell ejteni. Ezaz! Ezt követve összegyűjtöttem azt a pár növényt egy kis talicskába és kivittem a többiekhez, hogy dolgozhassunk. Nagyon furcsának éreztem körülöttem a légkört. Furcsán szikrázott, mintha apró villámok csapnának a fejem fölött. Nem értettem miért, hiszen Eric és Stephanie nem veszhettek össze, ugyanis ezzel a külsővel a fiúm csak nem ismeri fel a legjobb barátomat! A munka a későbbiekben lassan és nyomasztóan telt, de szerencsére egyszer csak vége lett.
