7. FEJEZET Ismerkedés

 Ma reggel nem hívott fel Eric. Pedig azt hittem, hogy felhív, miután már kétszer felhívott reggelente. Megcsináltam minden dolgom és egy csomó szabadidőm maradt, úgyhogy gépeztem, hallgattam egy kis dubstep-et majd egy kis electro-t, ugyanis a pop-on kívül ezek a kedvenceim és emiatt senki ne nézzen hülyének. Bár éjszakai klubokban még nem voltam, nagyon szeretnék menni, remélhetőleg lesz valaki a társaságomban. Szóval zenét hallgattam és hirtelen eszembe jutott, hogy esetleg írhatnék egy könyvet vagy tudom is én. Mondjuk egy vámpírosat, elvégre azt a legtöbben szeretik, hiszen a Twilight-ot is majdnem mindenki olvasta. Ez jó lesz. Csak én mindenhol azt olvasom, hogy a fiú a vámpír, szóval itt most a lány lesz a vámpír. Igen, úgy jó lesz. De a zenehallgatással annyira elment az idő, hogy észre se vettem, hogy a munka nemsokára kezdődik. Úgy kaptam magamra mindent, ami a kezembe akadt, de szerencsére jó összeállítás sikerült. Lehet, hogy ez a barátaim által említett divattehetségemnek köszönhető. Bár én nem hiszem, hogy nekem lenne ehhez érzékem annyira. Lerohantam a lépcsőn, odaköszöntem mindenkinek és rohantam kifele, hogy elérjem a buszt, de amikor kirobbantam a kapunkon, konkrétan majdnem beleesetem Eric karjaiba. Ugyanis ott állt a kocsijának támaszkodva, halál nyugodtan, de mikor feltéptem a kertkaput, kicsit még ő is megijedt. Kuncogtam magamban, aztán odamentem és átöleltem.

- Gondoltam, nem akarsz buszozni ehelyett, és egyedül. – mondta egy féloldalas mosollyal.
- Mintha a gondolataimban olvasnál… - feleltem egy mosollyal, aztán beszálltam a kocsijába.
   A munka jól ment ma. Gyorsak voltunk Eric-kel, és végre elkészült a kert szétroncsolt része is, friss volt és üde és szép. Megkerestük a nőt (akinek MÉG MINDIG NEM tudom a nevét) és megkérdeztük, mi lesz még a dolgunk. Azt mondta, hogy innentől csak gondozni kell a kertet. Hah! Ez egyszerű lesz! A további idő gyorsan elment és már mehettünk haza. Megint Eric vitt és én ismét nagyon élveztem. Aztán amikor odaértünk a házamhoz, támadt egy őrült ötletem:
- Figyu! Nem akarsz bejönni? Jó lenne, ha a családom megismerne! És ők is várják már, hogy mikor találkoztok. – ezt kimondva gondolatban mindennek elhordtam magam, ami eszembe jutott.
- De! Szeretném megismerni a családodat. Biztos ők is olyan jó fejek, mint te. – mosolygott rám. Én meg mindent visszavontam, amit mondtam magamra, aztán behívtam őt. Felhívta a szüleit, hogy nálunk lesz ma este, és később megy haza, de a beszélgetés végét nem hallottam, mert kiment a szobából, és az az utolsó szó nagyon megrázott, de úgy gondoltam inkább nem kérdezek rá, hogy miért mondta azt, hogy „nem, átváltozni”.  Majd később az este folyamán megkérdezem. Félrehúzom vagy tudom is én és megkérdezem, hogy baj van-e.
  
     Vacsoráztunk az egész családdal, plusz Eric. Szerintem tök udvarias volt, és apám minden cseles kérdésére jól válaszolt, legalább is szerintem. Erről később apám is biztosított, hogy rendben van a srác. Oké. Szóval. Eric másfél órája van itt. Hm… Meg kéne mutatnom neki a ház többi részét, mert nem hiszem, hogy ez az utolsó látogatása hozzánk. Úgyhogy megmutattam neki, hogy hol találja a fürdőket, majd felvittem a szobámba, ami az előszoba végén van, szóval út közben elmondtam, hogy melyik az öcsém és a szüleim szobája. És végre odaértünk az én szentélyembe, végre! Egy örökkévalóságnak tűnt, ugyanis szétaggódtam a fejem ezalatt a másfélóra alatt, nehogy baj legyen. Csodálkoztam is, hogy senki se vette észre rajtam, hogy egy idegroncs vagyok.
- Mondd csak! Valami baj van? Mondd, hogy nincs! – csaptam be magam mögött az ajtót és szegeztem neki a kérdést hirtelen. Szerintem úgy meglepte, hogy köpni-nyelni nem tudott.
- Csak egy kicsi. Hogy a húgom elmászkált és már 1 napja nem jött vissza, de máskor is csinált ilyet és mindig visszajött, szóval én nem aggódom. Stramm csajszi, úgy, mint te. – nyugtatott le. De én még mindig nem voltam teljesen megelégedve.
- És a szüleid se keresik?
- Apám nem említette, hogy így lenne. Miért?
- Mert egyszer, mikor az öcsémmel bringáztunk, a hülyegyerek nem szólt és bejött, én meg azt hittem, hogy elveszett és kerestem, mint egy idióta, összevissza kiabálva, amit szerintem az egész környék hallott. Majdnem szívrohamot kaptam, amikor eszembe jutott, hogy mi van ha bement? És a szívem a torkomban dobogott, és egyszer csak kijött a bejárati ajtón, én viszont a bringáját néztem, tehát megijesztett, mikor megszólított, én megfordultam és a nyakába borultam, sírva, félórányi keresés után! – adtam ki magamból és a végére még a hangerőmet is megemeltem – Jaj, bocs, csak… - és megint elkezdtem könnyezni. – Az egy borzasztó élmény volt.
- Látom… Gyere ide! – intett magához kedvesen, lágy hangon, én pedig odamentem és a legnagyobb örömmel hagytam, hogy átöleljen, aztán felnéztem a szemébe.
- Most már tudod, hogy miért idegesítettem fel magam ennyire ezen a neked apróságon. – mondtam, majd visszatemettem az arcom a mellkasába. Olyan jól esett, megborzongtam az emléktől de ő a testével melegített engem és ez nagyon jó érzés volt. Felnézte abba a kék szempárba és teljesen elvesztem bennük. Gyönyörű szemei vannak Eric-nek. És nem akartam, hogy elengedjen, és szerintem ő se akart elengedni, mert nem tette. Így ölelkezve kirángattam a teraszra. Friss levegőre volt szükségem, mielőtt még elkezdek hiperventillálni. Jé, már ennyi az idő? Feljött a hold s nagyon meglepett, hogy még mindig telihold van. Ő is felnézett az égre.
- A teliholdról jut eszembe… - kezdte – Van egy hely, ami ilyenkor a legszebb. Megmutathatom neked? – kérdezte tőlem félénken, jaj, istenem de szeretem.
- A városon belül van? Nem akarok máshova menni éjszaka. – de persze a válaszom akkor is igen lett volna, ha nem a városban van.
- Igen, a városon belül van – mondta, majd elmosolyodott.
- Akkor mire várunk még? – feleltem izgatottan és kibontakoztam a hosszú ölelésből.

6. FEJEZET Viszonzás

Eric ébresztgetett, a tenyerével paskolta az arcomat, és folyamatosan a nevemet mondogatta.
- Maya! Maya, ébredj már fel! Maya! – hallottam kétségbeesett hangját, aztán kinyitottam a szememet.
- Óh, hála az égnek! Mi történt? – kérdezte, mikor már tudta, hogy ébren vagyok.
- Jött ez a farkas és én… Nem tudom – mondtam, mire Eric úgy nézett rám, mint aki nem beszéli a nyelvet, amin beszélek.
- Milyen farkas? – kérdezte és én kezdtem felidegesedni.
- Az, ami az előbb itt volt. Amiatt ájultam el! – válaszoltam ingerülten.
- Nem volt itt semmilyen farkas. Valószínű, képzelődtél, szerintem a hideg miatt.
- Nem hiszel nekem?!? Itt állt előttünk, és vicsorgott és morgott, meg minden. Hova tűnt? – összevissza beszéltem mérgemben
- Mondom, csak képzelődtél! A karomban ájultál el úgy… Fél percre szerencsére. A hideg miatt hihetted azt, hogy egy farkas van előtted. – ezzel teljesen kiütött. Inkább tettem három lépést, még mielőtt hirtelen kedvem támadna felpofozni. Mögöttem jött, beért és mivel valószínűleg látta, hogy még mindig fázom, ismét átkarolt. A házig vezető öt perc teljes csendben telt, aztán amikor a kapunk elé értünk, szembefordultam Eric-kel.
- Köszönöm, hogy hazakísértél és melegítettél, amikor fáztam. Tényleg kösz! – mondtam és felnéztem a szemébe. Azt a vágyat, amit akkor éreztem, hogy megcsókoljam, egyszerűen nem tudtam kontrollálni. Szinte legyőzhetetlen érzés volt, de van akkora önakaratom, hogy nem adtam a szájára. A késztetés erejének viszont nem tudtam ellenállni, így az arcára nyomtam egy gyors puszit. Annyira megleptem saját magamat és őt is, hogy egy pillanatra mindketten ledermedtünk és csak néztünk egymás szemébe. Eric mintha borzasztóan lassan elkezdett volna lehajolni hozzám, de olyan hirtelen észbe kaptam, hogy csak egy gyors „szia”-t vetettem oda és rácsaptam a kaput. Ez nagy bunkóság, tudom, de annyira megijedtem, hogy inkább berohantam a házba, fel a szobámba, magamra zártam az ajtót és bedugtam a fülembe a fülhallgatót. Max hangerőre nyomtam a zenelejátszómat és úgy, ahogy voltam, utcai ruhástól bedőltem az ágyba, és szerintem zenével együtt aludtam el, mert mikor felkeltem, pittyegett a lejátszóm, hogy lemerült és még az a ruha volt rajtam, amiben tegnap dolgoztam.
  Egyszer csak megcsörrent a mobilom. Azt hittem Stephanie hív, hogy tájékoztasson engem a látogatásukról és beszéljen velem egy kicsit, de mikor ránéztem a képernyőre, csak egy telefonszám volt kiírva rá. Felvettem, de annyira meglepődtem, hogy pár pillanatig nem tudtam megszólalni. Ugyanis Eric szólt bele a kagylóba.
- Szia, Maya! Ami a tegnapot illeti… - nem hagytam, hogy befejezze.
- Honnan tudod a számomat? – kérdeztem feldúltan.
- Az most mindegy, fontosabb, hogy jól vagy-e a tegnapi ájulásod után.
- Teljesen jól vagyok, köszönöm kérdésed. – mondtam semleges hangnemben. – De honnan is tudod a számomat? – figyelmen kívül hagyva a kérdésemet folytatta.
- Akkor jó! – fújta ki a levegőt. – Ennyit akartam! Szia!
- Várj! Még mindig nem tudom, hogy honnan tudod a szá… - és lecsapta. Szép! Mondhatom! Puffogtam egy sort magamban, majd elintéztem minden reggeli dolgomat, aztán lementem reggelizni. Később még tévéztem egy kicsit, ezután elkezdtem készülődni a munkába. Ha odaérek, Eric ezt nem ússza meg!
  Mikor odaértem, Eric már javában dolgozott. Odamentem hozzá, és azonnal magyarázatot követeltem.
- Honnan tudtad a számomat? – kérdeztem tőle nyugodtan.
- Miért olyan fontos ez neked? – próbálta elterelni a szót, de én nem hagytam magam.
- Mert nem adtam meg neked és fogadok, hogy Stephanie-ét se tudod, tehát ő sem adhatta meg neked. Szóval honnan is tudtad? – kezdtem egyre ingerültebbé válni.
- Nem fontos! – rázott le két szóval. Én meg leintettem. Majd 1000 év múlva, mikor már egy fokkal közelebb leszek hozzá, megkérdezem. Pff. Jaj! Várom már, hogy Steph visszajöjjön, mert ez így nem fog jól menni, ha minden nap összeveszem Eric-kel. Ma este biztos, hogy felhívom az LB-m. Tuti tud valami tanácsot adni, hogy hogyan lehet kibékülni, mert ugyebár elég heves a természete, békülni ő tud a legjobban azok közül, akiket ismerek.
- Valamit szeretnék kérdezni! – szóltam oda a fiúhoz.
- Mi lenne az?
- Ugye nem…? Mármint… Milyen érzés…? Neeem… Nem tudom, hogy fejezzem ki magam! A tegnapi arcra puszi nem sokkolt le nagyon, ugye? – ezt most komolyan megkérdeztem? Hülye, hülye, hülye! Elfordultam és homlokon csaptam magam, majd visszafordultam Eric-hez, hogy lássam az arcát, reakcióját. Oké. Az alapján, amit láttam, sokkoltam ezzel a kérdéssel, de nem tudom, hogy jó, vagy rossz értelemben.
- Jézusom! – mondtam magamnak nagyon halkan. – Jól vagy? – kérdeztem, de ezt már tőle.
- Persze! – észrevétlenül megrázta a fejét – Ugye tudod, hogy ezt a kérdést más lány nem vállalta volna be? – aztán rám villantott egy féloldalas mosolyt. Majdnem elolvadtam tőle, de csak belül és próbáltam leplezni. – De, egy kicsit lesokkolt, de jó értelemben. Nem számítottam rá. Tőled nem. – a hangja a legutolsó mondatnál elhalkult és elszomorodott. Ránéztem, de ő a földet bámulta. Addig meredtem rá, amíg ide nem fordította a fejét, aztán azt kérdeztem:
- Ezt hogy értsem? – nem nevezném dühösnek, ahogy ezt mondtam. Inkább visszafogottnak és bátortalannak. Meglepődtem magamon, hogy miért ilyen hangon beszélek.
- Úgy, ahogy mondom. Tőled nem számítottam rá. A lányokon általában látom, hogy ha vonzódnak hozzám. De te teljesen elérhetetlennek tűnsz számomra. – úgy tűnik, hogy ezek az őszinteség percei…
- Te is az vagy nekem. – motyogtam magamban, elfordítva a fejemet. Ezután nem akartam újra a szemébe nézni, inkább visszamentem dolgozni. A munkaidőből már csak 20 perc maradt, ezt csak kibírom az érzelmi hullámaim nélkül. Nem? Na, hajrá!
      Szerintem annyira belemerültünk a munkába, hogy elfelejtettük nézni az óráinkat vagy az eget, úgyhogy jól besötétedett. Jaaaj, hát el is felejtettem, hogy ma telihold van. De gyönyörű! Aztán eszembe jutott, hogy megint… Nem! Ajjaj! Megint meg kell kérnem Eric-et, hogy kísérjen haza. Ó, a francba!
- Eric! Tudod, mit mondtam tegnap arról a környékről, ahol lakom? Hogy este milyen?
- Igen, tudom. Elkísérjelek megint? – kérdezte egy féloldalas mosollyal
- Hát… Ha nem gond, csak akkor! – mondtam és elkezdtem pirulni. Tegnap nem vörösödtem el, ma mi van velem?
Most nem volt se farkas, se semmi veszély, de azért jó érzés volt, hogy van valaki velem, aki meg tud védeni. A kapum előtt álltunk meg ismét. Lenéztem a szandálomra, mintha olyan érdekes lenne, aztán motyogtam egy szia-féleséget, és ma is megdöbbentett, hogy ezt tettem, de megint nyomtam az arcára egy puszit.
- Tudod, ezt meg tudnám szokni! – még egy féloldalas mosoly. Imádom!
- Köszönöm, hogy elkísértél ma is! – mondtam, aztán elnevettem magam. Ő megfordult és szimplán elsétált. Most nem rohantam be a házba, inkább még néztem Eric-et, ahogy lazán, ruganyosan megy, és olvadoztam magamban, aztán egy furcsa zaj, nem tudtam megállapítani mi volt az, kizökkentett, a hátam mögé néztem és láttam egy nagyon nagyon gyanús alakot közeledni, szóval gyorsan beslisszoltam a kapunkon. Üdvözöltem minden családtagomat, hagytam a kutyámnak, MJ-nek, hogy adjon egy arcmosást a nyelvével, majd felmentem a szobámba, pizsamát vettem fel és nem érdekelt, hogy éhes vagyok, egyszerűen bedőltem az ágyba és elaludtam.

    Ma reggel borzasztóan meleg volt. Megsültem, miközben átvettem egy normális ruhát otthonra, úgyhogy inkább valami haspoló-féleséget meg egy rövid sortot vettem fel.
Ma reggel is megcsörrent a mobilom. Tegnap elmentettem Eric számát, úgyhogy tudtam, hogy ő volt az, de megint meglepett, hogy ilyenkor hív. Honnan tudja, hogy már ébren vagyok? Mindegy is, felvettem.
- Jó reggelt! – szóltam bele a vonalba.
- Szia! Arra gondoltam, hogy mivel ma tikkasztó meleg van, esetleg szeretnéd magad valamivel lehűteni… - kezdte, nekem meg a torkomban dobogott a szívem.
- Igen? – kérdeztem amolyan „folytasd!” stílusban.
- És talán lenne kedved velem eljönni egyet fagyizni? – fejezte be, én pedig nem álltam távol attól, hogy megőrüljek és ugrálni kezdjek örömömben.
- Ez most egy randi meghívás? – a hangom olyan elfojtott volt, mint még soha ezelőtt.
- Annak is mondhatjuk… - mondta bizonytalanul. Én meg nem bírtam tovább, elkezdtem össze-vissza ugrándozni, de próbáltam nem sikítani, nehogy ráijesszek Eric-re és a családomra. Randira hívott! Randira hívott! Randira hívott! És ezt mondogattam folyamatosan magamban, miközben arról érdeklődtem, hogy hol találkozzunk:
- És a városban, vagy hova menjek? – majdnem szétszakadt a szám a széles mosolyomtól.
- Én úgy terveztem, hogy érted megyek… - még egy adag boldogság.
- Oké, mikor jössz?
- Úgy körülbelül 5 perc, amíg odaérek.
- Csak csöngess, be, ha itt vagy!
- Rendben! Akkor 5 perc múlva! – azzal letette. Úristen, úristen, úristen! Mit vegyek fel? A hajammal mit csináljak? Vajon mi a kedvenc színe, mert akkor olyan ruhában mennék… És csak rohangáltam fel-alá a szobámban, gondolatok milliárdja a fejemben, de semmi ötletem nincs. Egy perc után egy romhalmazként dőltem le az ágyamra és már a sírás határán voltam, amikor eszembe jutott, hogy sok kék, fehér, és fekete cuccot hord, vagy esetleg valamilyen árnyalatát a barnának. Megvilágosodtam! A hajam barna, szóval az a szín megvan. Tökélete lesz egy kék felső, egy fehér nadrág és egy fekete cipő! Ékszert most nem veszek fel, az nekem így túl sok lenne, viszont valami kis sminket biztos feldobok.
   Előkerestem azt a cső toppomat, amin fekete nonfiguratív díszítés van, a fehér zsebes sort már így is elöl volt, úgyhogy szerencsém volt. Berohantam a fürdőbe, mint az őrült, szempillaspirál, tus és halványan kék szemfesték, majd, mint az őrült, le a lépcsőn, elő a napszemcsim és a fekete szandálom, amit úgy szeretek. Aztán odaszóltam anyának:
- Anya! Emlékszel Eric-re? A minap meséltem neked róla!
- Óh, igen! Az a szépséges Eric, ugye? – kérdezte nevetve, én pedig elpirultam és lesütöttem a szemem.
- Igen ő… - mondtam zavarban – Képzeld! Elhívott randira! – közöltem vele és elkezdtem eszeveszetten ugrálni.
- Látom, nagyon örülsz neki! Mikor lesz?
- Az előbb hívott… Kb. egy perc múlva itt lesz. Én meg 3 perc alatt kész lettem? – döbbentettem le magamat és anyámat egyszerre
- Egy perc múlva? – kérdezte tátott szájjal, gondolkodott egy sort majd azt mondta – Oké, mehetsz, de máskor egy kicsit előbb szólj, jó?
- Oké! – de nem biztos, hogy hallotta, mert én már rohantam az ajtóhoz, ugyanis csengettek. Feltéptem az ajtót és tényleg Eric állt ott.
- Szia, Maya! – köszöntött bársonyos hangjával, én meg majdnem elájultam örömömben
- Szia! – köszöntem vissza félénken.
- Jól nézel ki! És pont a kedvenc színeimet viseled! – nagy, nagy találat! Ezaz! – Honnan tudtad? – féloldalas mosolya csak úgy ragyogott.
- Nem tudtam, megérzés. - és egy olyan széles mosolyt villantottam rá, hogy olyat többet nem csinálok.
- Akkor mehetünk?
- Igen! – válaszoltam izgatottan. Ezután kivezetett a házból, én közben visszaszóltam a családnak hogy majd jövök. Mikor kiértünk a kertkapun, leesett az állam. Ugyanis Eric-nek egy sötétkék Cabrio-ja volt, olyan visszahajtható tetővel. Hú de gazdag családja van!
- Ez komolyan a tiéd? – kérdeztem teljesen sokkolva.
- Igen, de a szüleim akarták, hogy nekem ilyen autóm legyen. Én nem akartam felhajtást. – magyarázta, aztán kinyitotta nekem az ajtót (legalább egy valaki van, aki udvarias ezen a világon) én pedig beszálltam, majd ő körbement a kocsi körül és beült a volán mögé.
- Nem is tudtam, hogy tudsz vezetni. Én is szeretnék, de egy közeli helyet sem ismerek, ahol meg lehetne tanulni. – kezdtem, mire elnevette magát.
- Én internetről csináltam, a gyakorlati vizsgánál házhoz jött az oktató, aztán postán küldték el a jogsimat.
- Oh! Hogy már ilyet is lehet? Megmondanád, hogy melyik oldalon csinálnak ilyet? Felírom a mobilomba! – mondtam, majd előkaptam a kis készüléket, megkerestem a jegyzeteket és vártam, hogy Eric elmondja az oldal nevét, ahol internetes vizsgát tett vezetésből. Ezután elindultunk. Ez a kocsi milyen csendes! Az utat végig átbeszélgettük, szóval nem unatkoztunk és sok érdekes dolgot is kiderítettünk egymásról. Csak az volt furcsa, amikor a belvároshoz vezető út helyett balra kanyarodtunk, de nem szóltam bele abba, hogy merre megyünk, egyrészt, mert egy statisztika szerint az ember sokkal rosszabbul vezet, ha folyton kritizálják, másrészt bíztam Eric-ben. Folytattuk a csevegést, egészen addig, amíg oda nem értünk. Úgy elmerültem a társalgásunkba, hogy nem is néztem a tájat, de most, hogy kinéztem, nagyváros és erdő keverékét láthattam és fantasztikusan nézett ki. Eric kiszállt, megint körbe ment és kinyitotta nekem az ajtót (ismétlem, legalább vannak még udvarias fiúk a Földön). Kisegített, utána nagy meglepetésemre és örömömre átkarolt és úgy vezetett el az úti célunkhoz, egy fagyizóhoz. Nem bírtam tovább, nagyon kíváncsi voltam:
- Hogyhogy idehoztál és nem a városba vittél? Ott is van egy csomó fagyizó. – kérdeztem
- Idehoztak egyszer a szüleim a szülinapom alkalmából, és azóta sem ettem ilyen finom fagylaltot, mint amit itt árulnak. Gondoltam ezt most neked is megmutatom. És hogy ne pazaroljuk el azt a félóra utat, nemcsak egy fagyit kapsz. – a mondat végét már alig hallottam, mert úgy vert a szívem, hogy zúgott a fülem tőle.
- Akkor menjünk be! Már nagyon melegem van! – úgy tettem, mintha az utolsó mondatot nem hallottam volna.

   - Ez tényleg a világ legistenibb fagyija! Ezt enném egész nap megpukkadásig! – mondtam Eric-nek, mire ő felnevetett. Én is vele nevettem. Eddig nagyon jól éreztem magam, kíváncsi vagyok, hogy mi jöhet még ezután.
- Én megmondtam neked! – még egy kacaj és én ismét vele röhögtem.
- Na, akkor mehetünk? – kérdezte, én pedig bólogattam. A következő megálló egy pláza volt. Furcsálltam, hogy pont ide jöttünk, de nem kérdeztem rá. Mentünk végig az üzletsoron, és egyszer csak megfogta a kezem, én meg majdnem szívrohamot kaptam. Mindent jól megnéztem, hogy máskor érdemes-e ide visszajönni, vagy hagyjam. Hirtelen a kezembe nyomott egy újságot. Kinyitotta valahol és azt kérdezte:
- Válassz egyet, ami jónak tűnik – mondta Eric.
- Hát… Oké… - és végignéztem a listát, amit adott, kiválasztottam valamit és visszaadtam neki a magazint.
- Rendben van. Gyere! – egy perc múlva ott álltunk egy mozi pénztárának a sorában. Megnéz velem egy filmet? Szuper! Ugrálni lenne kedvem, de ezt nyilvánosan nem vállalom be! Megvette a 2 jegyet, utána átmentünk a büféhez és vettünk popcorn-t és üdítőt, de nem akartam, hogy mindent ő fizessen, akkor se, ha gazdag a családja meg minden, szóval ellenkezni kezdtem.
- Hagyd már! Hagyd, hogy ezt én fizessem! – tiltakoztam. De ő se hagyta magát.
- Ide figyelj! Ez egy randi, amire ÉN hívtalak el, szóval hagyd, hogy ÉN fizessem a költségeket. – mondta, én megadtam magam, mert úgy nézett rám, hogy annak nem lehetett ellenállni. Nem voltam megelégedve magammal. Én nem szoktam ilyen engedékeny lenni! Mindegy…
- Gyere, inkább menjünk és nézzünk filmet! – megdobogtatta a szívemet, ahogy ezt mondta.

   A filmből egy óra se telt el, de én már megittam az innivalómat, pedig nagyot kértem. Nem tehetek róla, nagyon sós volt a popcorn. Eric látta és szólt, hogy kimegy a büfébe, mert neki meg a kukoricája fogyott el. Hú, gyorsan eszik, az tény. És bírja a sót ellentétben velem.
  Jó sokáig maradt kint. Már kezdtem azt hinni, hogy szívat és itt hagyott, úgyis olyan valószerűtlen, hogy randira hívjon, vagy, hogy valami rossz történt vele, amikor láttam, hogy befordul a terembe vezető folyosót takaró fal mögül és megnyugodtam.
- Hol voltál ennyi ideig? Már azt hittem történt valami! – suttogtam neki, ahogy leült mellém.
- Nem fogod elhinni, de megtriplázódott az emberek száma odakint és rohadt hosszú sor volt. Lehet, hogy valami agyonreklámozott film jön és megnézi mindenki. Jut eszembe, jót választottál! – suttogott vissza és rám mosolygott, aztán tovább nézte a filmet. Mikor vége lett, minden szemetünket összegyűjtöttük és kidobtuk, utána indultunk haza. A kocsinál megint kinyitotta nekem az ajtót. Elolvadok tőle, olyan édes. Mikor beült a kocsiba, elővett egy aranyos kis zacskót. Nem tudtam mi van benne, amíg oda nem adta.
- Ez a tiéd… - mondta lágyan, kedvesen és kicsit mintha ideges lett volna. Talán azért, hogy mit szólok az ajándékhoz?
- Oh… Nagyon köszönöm… - feleltem, utána összeszorított szájjal összpontosítva (megszokás, bocsánat) felbontottam az apró tasakot, majd kicsúsztattam a benne levő tárgyat. Nem hittem a szememnek! Egy ezüstlánc!!! Megőrülök! Leesett az állam a meglepetéstől! Két medál volt rajta, egy apró végtelen jel, és egy kicsike kékes farkas!
- Úristen! Imádom, imádom, imádom!!!! Köszönöm szépen! – sikoltoztam boldogságomban és a nyakába borultam. – Megjegyezted, hogy a farkas a kedvenc állatom és a kék a kedvenc színem? – majdnem könnyekben törtem ki, annyira meghatott. Első randi, és máris egy ilyen csodálatos ajándékot kapok! Hát megáll az eszem! Ha ez lehetséges, még jobban beleszerettem. Így megjegyzi a dolgaimat, aztán ajándékot is vesz nekem ezeket összeállítva… Kedvem lett volna megcsókolni, de arra most nem volt merszem… Hehe… Ezután hazavitt engem, hogy átöltözhessek, de nem ment el, hanem megvárt, hogy aztán ő vigyen el a munkába is, hiszen ugyanott dolgozunk. Így azért lényegesen jobb volt, mint a buszon döcögni, de amint hazajön Steph, én visszacsapódom hozzá. Nem akarom, hogy egyedül legyen. Ma este, nem érdekel, hogy mennyire vagyok fáradt, felhívom, hiszen az előző két nap nem tudtam érdeklődni, hogy mi volt vele.
    Most nem húztuk el az időt Eric-kel, szóval még világosban hazaértem, hála az égnek. Szerencsére nem voltam fáradt, úgyhogy örömmel hívtam fel a legjobb barátnőmet
- Sziaaa! Hogy vagy? – tudtam, hogy mi 7 vagy ilyesmi számú órával előrébb járunk, szóval nem is zavartam szerintem.
- Szia Maya! Remekül! Mesélj, mi van veled mostanában? Két napja nem hallottam felőled! – ez igaz is volt és nekünk a két nap az nagyon sok!
- Képzeld, most telihold van! Gyönyörű! De nem ez a lényeg! – aztán elkezdtem beharapni a szám, nehogy elsikoltsam magam, mert azt készültem elmondani, hogy ma Eric elhívott randira.
- Na! Mondjad már! Nagyon kíváncsi vagyok! Gyerünk már! – sürgetett én pedig visszafojtott hangon válaszoltam:
- Képzeld: ma Eric elhívott… Randira!!! – sikoltozást hallottam a vonal túloldaláról és én is megengedtem magamnak egy kicsit. Megkért, hogy meséljem el, hogy történt az egész, hogy jöttünk össze, és hova hívott, mit csináltunk, egyszóval mindent. Meséltem neki a nyakláncról is, ami nem mellesleg most is a nyakamban lóg. Egyszerűen imádom! Beszélgettünk még 1 órát aztán letettük, mert neki mennie kellett, mennek kirándulni a családdal. Vacsoráztam, fürödtem, aztán kifestettem a körmöm. Kékből lilába megy át ombrésan. Szerintem tök jól nézett ki. Még ébren voltam egy kicsit, gépeztem, hogy elüssem az időt, amíg megszárad a körmöm, aztán elmentem aludni. A láncot eszem ágban sem volt levenni, az sem érdekelt, ha szúrja a nyakamat.

5. FEJEZET Rémisztően váratlan...

- Mit szeretnél Maya? – kérdezte. Véltem némi boldogságot felfedezni a hangjában, pedig eddig eléggé lógatta a fejét. Csak nem attól lett boldog, hogy hozzászóltam? Nem, biztos nem, talán csaknem akarta, hogy lássam, hogy szomorú, vagy ilyesmi, talán nem akart a „hírnevén” rontani, úgyhogy ezt a gondolatot gyorsan kivertem a fejemből.
- Szeretném tudni, hogy van-e valami különösebb oka annak, hogy úgy viselkedsz velem, ahogy.
- Nem értem miről beszélsz - kezdte zavartan.
- Óh, dehogynem tudod! Két hete sincs, hogy megismertük egymást, de te már is úgy viselkedsz velem, mintha minden apróság sérülést okozna nekem! És bármi kisebb gond miatt már aggódsz is. Mi van veled? Vagy velem van a probléma?
- Mi van?!? – teljesen leblokkolt.
- Tudod mit? Akkor legyél, amilyen akarsz, tegyed, amit jónak gondolsz, de engem hagyjál. Jó? Csak hagyjál. Mostanában nem vagyok alkalmas az ilyen átverés show-ra. – förmedtem rá és éreztem, ahogy a vér az arcomba tolul és elpirulok. Ennyire nagyon ritkán húzom fel magam. Legutóbb akkor voltam ilyen dühös, amikor az öcsém hadonászott valamilyen új játékával és ezért leöntöttem az új ruhámat málnaszörppel, elestem a kisasztalban, ahogy próbáltam kikerülni a további suhintásait, de így is jól fejbe vert.
- Mi a francról beszélsz? Szerintem beütötted a fejed! – vágott vissza. De a hangjában nem harag volt, hanem inkább meglepettség és… és… Bánat? Csak leplezi? Valami nagyon nem tetszett itt.
- Na jó. – mondtam, majd egyszerűen megfordultam és elsétáltam. Még amikor kifordultam a kis kék ház sarkánál, visszanéztem sunyiban, és mintha azt láttam volna, hogy utánam akar nyúlni és visszahúzni, de én már messze jártam. És különben is! Ez lehetetlen! Hiszen most vesztünk össze, dühösnek kell rám lennie, mint ahogy én is az vagyok! Biztos ezt a mozdulatot is félreértelmeztem, mint már megannyi másikat és valószínűleg csak egy bogarat zavart el vagy tudom is én. De abban a percben nem ez érdekelt a legjobban. A könnyeimmel küszködve felszálltam a buszra, ami hazavisz és inkább vissza se néztem, nehogy valami csoda folytán azt lássam, hogy mint egy romantikus filmben, rohan a fiú a busz után, hogy bocsánatot kérjen a lánytól.

    Dühösen csörtettem be a házba, amit persze mindenki azonnal észrevett.
- Maya! Mi ez a dühkitörés? Bántott valaki? – Kérdezte először Anya.
- Ha bántottak, akkor velem gyűlik meg a baja! – kezdte Apa egyre fokozódó haraggal.
- Nem, nem! Nem történt semmi különös, csak összevesztem… Valakivel, akit nemrég ismertem meg. – csitítottam a családom. Szerencsére megnyugodtak, de nem teljesen.
- Ő kezdte? – reagált Anya.
- Nem. Dühös voltam rá, mert… Csinált valamit… Ami nekem nem tetszett. De most nehogy rosszra gondoljatok! Csak nem úgy reagált valamire, ahogy azt akartam és számítottam rá! – kezdtem védeni Eric-et, de aztán rájöttem, hogy ezt nem kellett volna, elvégre mégse én kezdtem, ő robbantotta ki ezt a dolgot nálam. De mindegy volt, most már nem akartam semmiről magyarázkodni. Inkább felmentem az emeletre és vettem egy forró fürdőt, hátha az lenyugtat. Sikerrel járt a fürdés, minden idegem és izmom elernyedt és majdnem el is aludtam a kádban.
Később elővettem a laptop-om, és eldöntöttem, hogy Sims-ezek egy kicsit. Van egy új kiegészítő lemezem, The Sims Házi kedvencek, szóval telepítettem és azonnal ki is próbáltam. Először egy husky-t, azaz egy farkaskutyát választottam magamnak, mert ez állt a legközelebb a kedvenc állatomhoz, a farkashoz. Megtanítottam vadászni és egy csomó trükkre, jól neveltté tettem és sokat sétáltam is vele. Azt pedig nem nehéz kitalálni, hogy magamnak kit hoztam létre párnak. Persze, hogy Eric Wolf-ot. Egyébként elég ironikus, hogy a vezetékneve Wolf, hiszen ez a kedvenc állatom. Uh, a hideg is kiráz ettől a gondolattól. A játékban már jártunk, de fogadni mernék, hogy egy ilyen átlagos lánnyal, mint én, egy ilyen fiú, mint ő, soha nem fog összejönni. Erre a gondolatra nagyon elszomorodtam, de közben annyira elmerültem a saját fantáziámban, hogy arra eszméltem fel, hogy a sims én kiabál nekem, hogy éhes. Huppsz.

    A Sims a kedvenc játékom, estig nem tudtam abbahagyni a játékot, csak akkor mikor ránéztem az órámra, aztán megkordult a hasam. Szóval csináltam magamnak tejbegrízt. A körmömet is ki akartam festeni, de már este volt és fogadok, hogy fürdés vagy alvás közben elkenődne, úgyhogy ezt az ötletet elvetettem. Ezután minden egyéb dolgot megcsináltam, amit még kellett, holnap délelőttre kitaláltam magamnak egy programot, mert tudtam, hogy Steph és a családja meglátogatják Európában élő rokonukat. Úgy gondoltam, hogy egy kis sport tökéletes lesz. Bár nem vagyok az a tipikus atléta, de ismerek nálam sokkal rosszabb sportolókat is, többek közt a párhuzamos osztályba járó lányok néhánya.
Másnap reggel felhívtam Debbie-t, hogy nincs-e kedve velem sportolni, azt mondta, végül is neki is formában kell maradnia, mert mindketten tudjuk, hogy mi vár ránk jövőre tesiből. Szóval elmentünk egy kis futásra, utána erősítettünk és ezzel körülbelül 2 óra ment el. Ezután beugrottunk a Bianco Café-ba Laura-hoz hűsölni. Szívesen fogadott minket, sőt, kedvezményt is adott! Udvariasan érdeklődtem az ikertestvére, Lilly nyaráról, aztán már mentünk is. Debbie igazán jó fej és hasonló érdeklődési köreink vannak, szóval nekünk nem nehéz elfoglaltságot találni. De neki most mennie kellett, mert a szülei felhívták, hogy menjen haza vigyázni a húgára, amíg ők elmennek bevásárolni az esti vacsorához.
    Úgyhogy nekem ki kellett valamit találnom és eszembe jutott, hogy tegnap úgy is ki akartam festeni a körmöm, szóval úgy döntöttem, hogy ezt megcsinálom most. Mire munkába kell menni, meg fog száradni. Sötét rózsaszínre festettem, amire kék csillámosat kentem és nagyon jól nézett ki együtt ez a két szín. Sikerült a gyorsan száradó körömlakkokat kiválasztanom, micsoda szerencse! Biztos, hogy délutánra megszárad.

   Amint odaértem a botanikus kertbe, nekiláttam a munkának. Egyszer csak Eric megszólalt.
- Miért nem jöttél tegnap munkába? – hú de laza. Most barátkozni próbál?
- Fájt a fejem – vetettem oda nemtörődöm stílusban.
- Stephanie azt mondta, hogy hánytál – AHA! Szóval megkérdezte. Steph ezt elfelejtette említeni.
- Igen, egyszer az is volt. – vágtam ki magam.
- Oh, jobbulást – szerintem próbált lezser maradni, de nem sikerült. Már ha ezt akarta.
- Megint kezdi – motyogtam magamban irtó halkan, olyan halkan, hogy még én se hallottam magam.
- Mondtál valamit? – kérdezte, nekem pedig annyira elkerekedett a szemem, a szám is tátva maradt szerintem.
- Dehogy! Nem mondtam semmit. – Lehetséges, hogy hallotta? Neeem, ez nem lehet. Szórakozik velem? – Szerintem csak a szelet hallottad – próbáltam magyarázatot találni még magamnak is. És ez pont jól jött, mert ma szeles idő van.
- Bizonyára – vonta meg a vállát. De mintha kérdő hangnemben mondta volna.
- És most hogy vagy? – na ne, tényleg barátkozik. Menjen a francba. De legalább kezdeményező, így válaszoltam.
- Kösz, jól… Ömmm… Te? – illik visszakérdezni, nem?
- Kösz, én is. – oké.
Ezután egy kis csend következett, majd megint megszólalt.
- Szereted a sportot? – ez meg honnan jött? Vészesen kapálózik.
- Igen, szeretem, de nem nézni, hanem csinálni.
- Én is úgy értettem. Mit szoktál sportolni? – te jó ég. Annyira leordítottam a fejét pár napja, de mégis érdekli. Békejobbot ajánl?
- Hát, szeretek úszni, teniszezni és korcsolyázni is. Szoktam futni is, de azt ritkán. – aha. Legutóbb ma reggel futottam…
- Ezeket én is szeretem. – hm, jó tudni… Pfff.
- Mi a kedvenc kajád? – ez… meg… hogy… jön ide? Mindegy, válaszolok, mert ha nem, az bunkóság lenne.
- Hát igazából mindent szeretek, ami édes, de főleg a tiramisu-t. Ó, de rég ettem már! Az a kedvencem, amit anya csinál. Imádom – próbáltam csevegő hangnemet megütni. Ha már békülés, én is segítek benne. Nem tudok rá haragudni, ez van.
- Uh, az tényleg finom. Mármint a tiramisu. Anyukádét ugyebár még nem kóstoltam. – és felnevetett. Én is egy kicsit, hogy ne tűnjön fel, hogy ez nekem nem volt vicces. Miért lenne?
- Neked mi a kedvenced? – kérdeztem.
- Nekem úgy konkrétan nincs, de a rágó. Tudom, hogy nem igazi kaja, de… - igen értettem. A rágó tényleg finom.
- Mi a kedvenc italod? Nekem a Sprite. – ha már a kedvencekről beszélünk…
- Nekem a Cola.
- Azt is szeretem. Lehet, hogy undorító, de én szoktam olyat, hogy összeöntöm a kettőt. Vagy Sprite helyett gyömbérrel. Majd egyszer próbáld ki, mert nagyon finom. – ezt tényleg kimondtam? Elásom magam.
- Hú, bátor lány vagy. Majd kipróbálom, kíváncsivá tettél. – ó, mégsem ásom el magam.
- Mennyit bírnál? Úgy értem, ijedős vagy? – oké, na, ez már fura.
- Nem, nem vagyok ijedős. Ez például akkor nem jön jól, mikor csuklom és megpróbálják elmulasztani. – lenéztem a cipőmre, aztán elröhögtem magam a saját hülyeségemen. Ő is felnevetett. Sikerült az órámra is ránéznem. Jaj, ne! Már ennyi az idő? Felkaptam a fejem, felnéztem az égre. Már sötétedik. Ne! Haza kell érnem! A francba! Fél óra az út hazáig, addigra meg már besötétedik, pedig még egy saroknyit kell mennem, mire hazaérek és az egy veszélyes környék éjszaka. Ne!
Eric bizonyára észrevette, hogy stresszelek (ezt mindenki észrevette volna), mert előállt a következővel:
- Mi a baj? Tudok segíteni? – oké, ezzel meglepett, pedig már hozzá kellett volna szoknom, hogy velem furán viselkedik.
- Az a környék, ahol lakom, éjszaka veszélyes. Mindig Stephanie-vel megyek haza és korábban is. Most elment az idő, ahogy veled beszélgettem. Fél óra, amíg hazaérek, aztán még egy sarkot kell sétálnom. Az 5 percbe telik. Ez alatt ott bármi történhet. Főleg mióta van ez a… - Jézusom! Majdnem MINDEN kibukott belőlem, többek közt a „kedves” éjszakai látogatóm története.
- Van ez a micsoda?
- Semmi! Nem fontos! – gyorsan, kétségbeesetten próbáltam elterelni erről a szót.
- Figyelj Maya. Ha neked ez nem okoz problémát, én hazakísérlek. – Köpni-nyelni nem tudtam, nem hogy megszólalni! Miért lepődök meg ezen? De komolyan! Már számítanom kellett volna rá, hogy ezt mondja. Képzeletben leöntöttem magam egy vödör jeges vízzel, így körülbelül magamhoz tértem.
- Nem is tudom… - kezdtem, de ő folytatta.
- Ha nem akarod, nem kell. – ó, de édes! Jaj, miket beszélek.
- De, jó lenne, ha elkísérnél. – hogy én mekkora nyuszi vagyok! Nem érdekel, nem merek egyedül hazamenni. Éjszaka még soha nem voltam kint az utcán. Viszont most észrevettem valami furcsát. Az éjszaka a szokványosnál is jobban lehűlt. Tizenvalahány fokra tippeltem volna, de nem ez a lényeg, hanem hogy ujjatlanban voltam és fáztam, miközben a buszmegálló felé mentünk.
- Tiszta libabőr vagy. Fázol? – kérdezte. A hangja felismerhetetlen árnyalatot vett fel, amit nem tudtam megfejteni.
- Igen, egy kicsit. – ismertem be. Annyira hülye vagyok! Ezt nem kellett volna!
- Gyere ide – jelentette ki, én pedig a torkomban dobogó szívvel léptem oda hozzá, félve attól, hogy mi következik.

   Felőlem be is húzhattak volna egyet, annyira elzsibbadt mindenem a meglepetéstől. Ugyanis Eric úgy akart melegen tartani (ma senki se hozott dzsekit, a nappal meleg volt), hogy átkarolt. Majdnem szívrohamot kaptam, de nem húzódtam el. Olyan jól esett! A teste csak úgy árasztotta a meleget, én úgy érzékeltem, mintha az átlagosnál melegebb lenne, de ez biztos csak azért volt, mert fáztam.
Jött a busz, és így szálltunk föl, valószínű, ha valaki ránk néz, azt hinné, hogy egy pár vagyunk. Az egész haza vezető úton arról ábrándoztam, hogy milyen lenne, ha… Na jó ez nevetséges! Amint kizökkentem az álmodozásomból, teljesen kétségbeestem, hogy mégis hogyan juthatott ez az eszembe. Olyan jó meleg lehet a szája, teljesen átmelegítené az én átfagyott ajkaimat! Tessék, már megint kezdem! Ne már! Gondolatban adtam magamnak egy taslit. Sikerült is elhessegetnem az ábrándjaimat, és az út maradék idején saját magam ellen harcoltam lélekben. Nem hiszem, hogy Eric nem vette észre, de nem mertem ránézni, hátha valami olyat látok, amit nem akarok.
Odaérve a megállómhoz még mindig Eric karjaiban voltam, tekintve, hogy még mindig vacogtam. A buszokon nincs fűtés, hiszen általában egész évben meleg van, ezért is furcsálltam a ma esti lehűlést.
     A szívroham kerülgetett, amikor leszálltunk, ugyanis egy farkas (?) állt előttünk, amit azért találtam lehetetlennek, mert én délen lakom, ez egy déli település és itt nem kéne farkasnak lennie. Morgott és vicsorgott én pedig elájultam a félelemtől.


U.i.: Elnézést a késedelmekért azoktól, akik olvassák, olyan helyen voltam eddig, ahol nem tudtam feltenni a részeket. Kellemes olvasást! Nemsokára jönnek az új részek! :)

4. FEJEZET

Ma éjjel erősebben zörgött. Sokkal többet zörgött. Csodálkoztam, hogy a többi ember hogy-hogy nem kel fel erre a nagy zajra? Most sokkal jobban siettem az ablakhoz, hogy elcsípjem, hogy ki vagy mi az, ami ezt a hangot csinálja, de az ablak nyitója beragadt sajnos és nem tudtam időben kinyitni, hogy megnézzem, mi van odakint. Most van hajnali fél egy. A zargatóm legközelebb három óra múlva jött, de most az egyik ablakomat nyitva hagytam, hogy ha odafutok, még elcsípjek valamit a rendkívül gyors lényből. És rendkívül megrémített, amit sikerült elkapnom. Ugyanis egy emberi alakot láttam átugrani a kerítésünk felett.

     Mint az előző alkalommal, most is az első dolgom volt átmenni a legjobb barátnőmhöz és elmondani neki a felfedezésemet.
- Miért nem kiáltottál rá? – kérdezte.
- Mert éjszaka közepe volt és nem akartam senkit se fölkelteni, én legalább is nem akartam, de hogy a zargatóm miért nem ébresztett fel senkit, azt szerintem soha nem fogom megérteni. – mondtam Steph-nek.
- Legközelebb, ha ilyen adódik, fotózd le, vagy tudom is én, mit csinálj, de mindenképp meg kell tudnunk, hogy ki az. Ez így nem mehet tovább. – fejezte be mondandóját ellentmondást nem tűrő hangon.
Gondolkodtam. Ő is gondolkozott. Egyszer csak eszembe jutott valami.
- Mi lenne, ha egy hétig nálam aludnál? Mondjuk holnaptól kezdve, mert, ahogy számolom az előbbi afférja ennek a rejtélyes valakinek pont egy hete volt. És akkor pont ott aludnál, amikor ő is eljön. – vetettem fel, de nem voltam benne biztos, hogy ezt ő jó ötletnek tartja.
- Mi van, ha figyel téged? Ebben az esetben nem hiszem, hogy eljön, ha én is ott vagyok. – kezdte továbbgondolni a kitalációmat.
- Ó, igazad van! Basszus! Akkor most mit csináljunk? – kérdeztem, de a hangom elcsuklott a mondat végén.
- Nem tudom. Esküszöm neked, ezt most még én sem tudom megoldani. – azzal mindketten mély találgatásba kezdtünk…
     
    A botanikus kertben körülbelül másfél óra után merészkedtem oda Eric-hez. Kérdezősködni akartam arról, hogy ez most hogy van, hogy csak kicsivel több, mint egy hete ismerjük egymást, de már így viselkedik. Mármint ilyen furán. Erőt gyűjtöttem és még mielőtt odamentem volna, arcot mostam jó hideg vízzel.
- Eric, beszélnünk kell.