5. FEJEZET Rémisztően váratlan...

- Mit szeretnél Maya? – kérdezte. Véltem némi boldogságot felfedezni a hangjában, pedig eddig eléggé lógatta a fejét. Csak nem attól lett boldog, hogy hozzászóltam? Nem, biztos nem, talán csaknem akarta, hogy lássam, hogy szomorú, vagy ilyesmi, talán nem akart a „hírnevén” rontani, úgyhogy ezt a gondolatot gyorsan kivertem a fejemből.
- Szeretném tudni, hogy van-e valami különösebb oka annak, hogy úgy viselkedsz velem, ahogy.
- Nem értem miről beszélsz - kezdte zavartan.
- Óh, dehogynem tudod! Két hete sincs, hogy megismertük egymást, de te már is úgy viselkedsz velem, mintha minden apróság sérülést okozna nekem! És bármi kisebb gond miatt már aggódsz is. Mi van veled? Vagy velem van a probléma?
- Mi van?!? – teljesen leblokkolt.
- Tudod mit? Akkor legyél, amilyen akarsz, tegyed, amit jónak gondolsz, de engem hagyjál. Jó? Csak hagyjál. Mostanában nem vagyok alkalmas az ilyen átverés show-ra. – förmedtem rá és éreztem, ahogy a vér az arcomba tolul és elpirulok. Ennyire nagyon ritkán húzom fel magam. Legutóbb akkor voltam ilyen dühös, amikor az öcsém hadonászott valamilyen új játékával és ezért leöntöttem az új ruhámat málnaszörppel, elestem a kisasztalban, ahogy próbáltam kikerülni a további suhintásait, de így is jól fejbe vert.
- Mi a francról beszélsz? Szerintem beütötted a fejed! – vágott vissza. De a hangjában nem harag volt, hanem inkább meglepettség és… és… Bánat? Csak leplezi? Valami nagyon nem tetszett itt.
- Na jó. – mondtam, majd egyszerűen megfordultam és elsétáltam. Még amikor kifordultam a kis kék ház sarkánál, visszanéztem sunyiban, és mintha azt láttam volna, hogy utánam akar nyúlni és visszahúzni, de én már messze jártam. És különben is! Ez lehetetlen! Hiszen most vesztünk össze, dühösnek kell rám lennie, mint ahogy én is az vagyok! Biztos ezt a mozdulatot is félreértelmeztem, mint már megannyi másikat és valószínűleg csak egy bogarat zavart el vagy tudom is én. De abban a percben nem ez érdekelt a legjobban. A könnyeimmel küszködve felszálltam a buszra, ami hazavisz és inkább vissza se néztem, nehogy valami csoda folytán azt lássam, hogy mint egy romantikus filmben, rohan a fiú a busz után, hogy bocsánatot kérjen a lánytól.

    Dühösen csörtettem be a házba, amit persze mindenki azonnal észrevett.
- Maya! Mi ez a dühkitörés? Bántott valaki? – Kérdezte először Anya.
- Ha bántottak, akkor velem gyűlik meg a baja! – kezdte Apa egyre fokozódó haraggal.
- Nem, nem! Nem történt semmi különös, csak összevesztem… Valakivel, akit nemrég ismertem meg. – csitítottam a családom. Szerencsére megnyugodtak, de nem teljesen.
- Ő kezdte? – reagált Anya.
- Nem. Dühös voltam rá, mert… Csinált valamit… Ami nekem nem tetszett. De most nehogy rosszra gondoljatok! Csak nem úgy reagált valamire, ahogy azt akartam és számítottam rá! – kezdtem védeni Eric-et, de aztán rájöttem, hogy ezt nem kellett volna, elvégre mégse én kezdtem, ő robbantotta ki ezt a dolgot nálam. De mindegy volt, most már nem akartam semmiről magyarázkodni. Inkább felmentem az emeletre és vettem egy forró fürdőt, hátha az lenyugtat. Sikerrel járt a fürdés, minden idegem és izmom elernyedt és majdnem el is aludtam a kádban.
Később elővettem a laptop-om, és eldöntöttem, hogy Sims-ezek egy kicsit. Van egy új kiegészítő lemezem, The Sims Házi kedvencek, szóval telepítettem és azonnal ki is próbáltam. Először egy husky-t, azaz egy farkaskutyát választottam magamnak, mert ez állt a legközelebb a kedvenc állatomhoz, a farkashoz. Megtanítottam vadászni és egy csomó trükkre, jól neveltté tettem és sokat sétáltam is vele. Azt pedig nem nehéz kitalálni, hogy magamnak kit hoztam létre párnak. Persze, hogy Eric Wolf-ot. Egyébként elég ironikus, hogy a vezetékneve Wolf, hiszen ez a kedvenc állatom. Uh, a hideg is kiráz ettől a gondolattól. A játékban már jártunk, de fogadni mernék, hogy egy ilyen átlagos lánnyal, mint én, egy ilyen fiú, mint ő, soha nem fog összejönni. Erre a gondolatra nagyon elszomorodtam, de közben annyira elmerültem a saját fantáziámban, hogy arra eszméltem fel, hogy a sims én kiabál nekem, hogy éhes. Huppsz.

    A Sims a kedvenc játékom, estig nem tudtam abbahagyni a játékot, csak akkor mikor ránéztem az órámra, aztán megkordult a hasam. Szóval csináltam magamnak tejbegrízt. A körmömet is ki akartam festeni, de már este volt és fogadok, hogy fürdés vagy alvás közben elkenődne, úgyhogy ezt az ötletet elvetettem. Ezután minden egyéb dolgot megcsináltam, amit még kellett, holnap délelőttre kitaláltam magamnak egy programot, mert tudtam, hogy Steph és a családja meglátogatják Európában élő rokonukat. Úgy gondoltam, hogy egy kis sport tökéletes lesz. Bár nem vagyok az a tipikus atléta, de ismerek nálam sokkal rosszabb sportolókat is, többek közt a párhuzamos osztályba járó lányok néhánya.
Másnap reggel felhívtam Debbie-t, hogy nincs-e kedve velem sportolni, azt mondta, végül is neki is formában kell maradnia, mert mindketten tudjuk, hogy mi vár ránk jövőre tesiből. Szóval elmentünk egy kis futásra, utána erősítettünk és ezzel körülbelül 2 óra ment el. Ezután beugrottunk a Bianco Café-ba Laura-hoz hűsölni. Szívesen fogadott minket, sőt, kedvezményt is adott! Udvariasan érdeklődtem az ikertestvére, Lilly nyaráról, aztán már mentünk is. Debbie igazán jó fej és hasonló érdeklődési köreink vannak, szóval nekünk nem nehéz elfoglaltságot találni. De neki most mennie kellett, mert a szülei felhívták, hogy menjen haza vigyázni a húgára, amíg ők elmennek bevásárolni az esti vacsorához.
    Úgyhogy nekem ki kellett valamit találnom és eszembe jutott, hogy tegnap úgy is ki akartam festeni a körmöm, szóval úgy döntöttem, hogy ezt megcsinálom most. Mire munkába kell menni, meg fog száradni. Sötét rózsaszínre festettem, amire kék csillámosat kentem és nagyon jól nézett ki együtt ez a két szín. Sikerült a gyorsan száradó körömlakkokat kiválasztanom, micsoda szerencse! Biztos, hogy délutánra megszárad.

   Amint odaértem a botanikus kertbe, nekiláttam a munkának. Egyszer csak Eric megszólalt.
- Miért nem jöttél tegnap munkába? – hú de laza. Most barátkozni próbál?
- Fájt a fejem – vetettem oda nemtörődöm stílusban.
- Stephanie azt mondta, hogy hánytál – AHA! Szóval megkérdezte. Steph ezt elfelejtette említeni.
- Igen, egyszer az is volt. – vágtam ki magam.
- Oh, jobbulást – szerintem próbált lezser maradni, de nem sikerült. Már ha ezt akarta.
- Megint kezdi – motyogtam magamban irtó halkan, olyan halkan, hogy még én se hallottam magam.
- Mondtál valamit? – kérdezte, nekem pedig annyira elkerekedett a szemem, a szám is tátva maradt szerintem.
- Dehogy! Nem mondtam semmit. – Lehetséges, hogy hallotta? Neeem, ez nem lehet. Szórakozik velem? – Szerintem csak a szelet hallottad – próbáltam magyarázatot találni még magamnak is. És ez pont jól jött, mert ma szeles idő van.
- Bizonyára – vonta meg a vállát. De mintha kérdő hangnemben mondta volna.
- És most hogy vagy? – na ne, tényleg barátkozik. Menjen a francba. De legalább kezdeményező, így válaszoltam.
- Kösz, jól… Ömmm… Te? – illik visszakérdezni, nem?
- Kösz, én is. – oké.
Ezután egy kis csend következett, majd megint megszólalt.
- Szereted a sportot? – ez meg honnan jött? Vészesen kapálózik.
- Igen, szeretem, de nem nézni, hanem csinálni.
- Én is úgy értettem. Mit szoktál sportolni? – te jó ég. Annyira leordítottam a fejét pár napja, de mégis érdekli. Békejobbot ajánl?
- Hát, szeretek úszni, teniszezni és korcsolyázni is. Szoktam futni is, de azt ritkán. – aha. Legutóbb ma reggel futottam…
- Ezeket én is szeretem. – hm, jó tudni… Pfff.
- Mi a kedvenc kajád? – ez… meg… hogy… jön ide? Mindegy, válaszolok, mert ha nem, az bunkóság lenne.
- Hát igazából mindent szeretek, ami édes, de főleg a tiramisu-t. Ó, de rég ettem már! Az a kedvencem, amit anya csinál. Imádom – próbáltam csevegő hangnemet megütni. Ha már békülés, én is segítek benne. Nem tudok rá haragudni, ez van.
- Uh, az tényleg finom. Mármint a tiramisu. Anyukádét ugyebár még nem kóstoltam. – és felnevetett. Én is egy kicsit, hogy ne tűnjön fel, hogy ez nekem nem volt vicces. Miért lenne?
- Neked mi a kedvenced? – kérdeztem.
- Nekem úgy konkrétan nincs, de a rágó. Tudom, hogy nem igazi kaja, de… - igen értettem. A rágó tényleg finom.
- Mi a kedvenc italod? Nekem a Sprite. – ha már a kedvencekről beszélünk…
- Nekem a Cola.
- Azt is szeretem. Lehet, hogy undorító, de én szoktam olyat, hogy összeöntöm a kettőt. Vagy Sprite helyett gyömbérrel. Majd egyszer próbáld ki, mert nagyon finom. – ezt tényleg kimondtam? Elásom magam.
- Hú, bátor lány vagy. Majd kipróbálom, kíváncsivá tettél. – ó, mégsem ásom el magam.
- Mennyit bírnál? Úgy értem, ijedős vagy? – oké, na, ez már fura.
- Nem, nem vagyok ijedős. Ez például akkor nem jön jól, mikor csuklom és megpróbálják elmulasztani. – lenéztem a cipőmre, aztán elröhögtem magam a saját hülyeségemen. Ő is felnevetett. Sikerült az órámra is ránéznem. Jaj, ne! Már ennyi az idő? Felkaptam a fejem, felnéztem az égre. Már sötétedik. Ne! Haza kell érnem! A francba! Fél óra az út hazáig, addigra meg már besötétedik, pedig még egy saroknyit kell mennem, mire hazaérek és az egy veszélyes környék éjszaka. Ne!
Eric bizonyára észrevette, hogy stresszelek (ezt mindenki észrevette volna), mert előállt a következővel:
- Mi a baj? Tudok segíteni? – oké, ezzel meglepett, pedig már hozzá kellett volna szoknom, hogy velem furán viselkedik.
- Az a környék, ahol lakom, éjszaka veszélyes. Mindig Stephanie-vel megyek haza és korábban is. Most elment az idő, ahogy veled beszélgettem. Fél óra, amíg hazaérek, aztán még egy sarkot kell sétálnom. Az 5 percbe telik. Ez alatt ott bármi történhet. Főleg mióta van ez a… - Jézusom! Majdnem MINDEN kibukott belőlem, többek közt a „kedves” éjszakai látogatóm története.
- Van ez a micsoda?
- Semmi! Nem fontos! – gyorsan, kétségbeesetten próbáltam elterelni erről a szót.
- Figyelj Maya. Ha neked ez nem okoz problémát, én hazakísérlek. – Köpni-nyelni nem tudtam, nem hogy megszólalni! Miért lepődök meg ezen? De komolyan! Már számítanom kellett volna rá, hogy ezt mondja. Képzeletben leöntöttem magam egy vödör jeges vízzel, így körülbelül magamhoz tértem.
- Nem is tudom… - kezdtem, de ő folytatta.
- Ha nem akarod, nem kell. – ó, de édes! Jaj, miket beszélek.
- De, jó lenne, ha elkísérnél. – hogy én mekkora nyuszi vagyok! Nem érdekel, nem merek egyedül hazamenni. Éjszaka még soha nem voltam kint az utcán. Viszont most észrevettem valami furcsát. Az éjszaka a szokványosnál is jobban lehűlt. Tizenvalahány fokra tippeltem volna, de nem ez a lényeg, hanem hogy ujjatlanban voltam és fáztam, miközben a buszmegálló felé mentünk.
- Tiszta libabőr vagy. Fázol? – kérdezte. A hangja felismerhetetlen árnyalatot vett fel, amit nem tudtam megfejteni.
- Igen, egy kicsit. – ismertem be. Annyira hülye vagyok! Ezt nem kellett volna!
- Gyere ide – jelentette ki, én pedig a torkomban dobogó szívvel léptem oda hozzá, félve attól, hogy mi következik.

   Felőlem be is húzhattak volna egyet, annyira elzsibbadt mindenem a meglepetéstől. Ugyanis Eric úgy akart melegen tartani (ma senki se hozott dzsekit, a nappal meleg volt), hogy átkarolt. Majdnem szívrohamot kaptam, de nem húzódtam el. Olyan jól esett! A teste csak úgy árasztotta a meleget, én úgy érzékeltem, mintha az átlagosnál melegebb lenne, de ez biztos csak azért volt, mert fáztam.
Jött a busz, és így szálltunk föl, valószínű, ha valaki ránk néz, azt hinné, hogy egy pár vagyunk. Az egész haza vezető úton arról ábrándoztam, hogy milyen lenne, ha… Na jó ez nevetséges! Amint kizökkentem az álmodozásomból, teljesen kétségbeestem, hogy mégis hogyan juthatott ez az eszembe. Olyan jó meleg lehet a szája, teljesen átmelegítené az én átfagyott ajkaimat! Tessék, már megint kezdem! Ne már! Gondolatban adtam magamnak egy taslit. Sikerült is elhessegetnem az ábrándjaimat, és az út maradék idején saját magam ellen harcoltam lélekben. Nem hiszem, hogy Eric nem vette észre, de nem mertem ránézni, hátha valami olyat látok, amit nem akarok.
Odaérve a megállómhoz még mindig Eric karjaiban voltam, tekintve, hogy még mindig vacogtam. A buszokon nincs fűtés, hiszen általában egész évben meleg van, ezért is furcsálltam a ma esti lehűlést.
     A szívroham kerülgetett, amikor leszálltunk, ugyanis egy farkas (?) állt előttünk, amit azért találtam lehetetlennek, mert én délen lakom, ez egy déli település és itt nem kéne farkasnak lennie. Morgott és vicsorgott én pedig elájultam a félelemtől.


U.i.: Elnézést a késedelmekért azoktól, akik olvassák, olyan helyen voltam eddig, ahol nem tudtam feltenni a részeket. Kellemes olvasást! Nemsokára jönnek az új részek! :)