5. FEJEZET Rémisztően váratlan...

- Mit szeretnél Maya? – kérdezte. Véltem némi boldogságot felfedezni a hangjában, pedig eddig eléggé lógatta a fejét. Csak nem attól lett boldog, hogy hozzászóltam? Nem, biztos nem, talán csaknem akarta, hogy lássam, hogy szomorú, vagy ilyesmi, talán nem akart a „hírnevén” rontani, úgyhogy ezt a gondolatot gyorsan kivertem a fejemből.
- Szeretném tudni, hogy van-e valami különösebb oka annak, hogy úgy viselkedsz velem, ahogy.
- Nem értem miről beszélsz - kezdte zavartan.
- Óh, dehogynem tudod! Két hete sincs, hogy megismertük egymást, de te már is úgy viselkedsz velem, mintha minden apróság sérülést okozna nekem! És bármi kisebb gond miatt már aggódsz is. Mi van veled? Vagy velem van a probléma?
- Mi van?!? – teljesen leblokkolt.
- Tudod mit? Akkor legyél, amilyen akarsz, tegyed, amit jónak gondolsz, de engem hagyjál. Jó? Csak hagyjál. Mostanában nem vagyok alkalmas az ilyen átverés show-ra. – förmedtem rá és éreztem, ahogy a vér az arcomba tolul és elpirulok. Ennyire nagyon ritkán húzom fel magam. Legutóbb akkor voltam ilyen dühös, amikor az öcsém hadonászott valamilyen új játékával és ezért leöntöttem az új ruhámat málnaszörppel, elestem a kisasztalban, ahogy próbáltam kikerülni a további suhintásait, de így is jól fejbe vert.
- Mi a francról beszélsz? Szerintem beütötted a fejed! – vágott vissza. De a hangjában nem harag volt, hanem inkább meglepettség és… és… Bánat? Csak leplezi? Valami nagyon nem tetszett itt.
- Na jó. – mondtam, majd egyszerűen megfordultam és elsétáltam. Még amikor kifordultam a kis kék ház sarkánál, visszanéztem sunyiban, és mintha azt láttam volna, hogy utánam akar nyúlni és visszahúzni, de én már messze jártam. És különben is! Ez lehetetlen! Hiszen most vesztünk össze, dühösnek kell rám lennie, mint ahogy én is az vagyok! Biztos ezt a mozdulatot is félreértelmeztem, mint már megannyi másikat és valószínűleg csak egy bogarat zavart el vagy tudom is én. De abban a percben nem ez érdekelt a legjobban. A könnyeimmel küszködve felszálltam a buszra, ami hazavisz és inkább vissza se néztem, nehogy valami csoda folytán azt lássam, hogy mint egy romantikus filmben, rohan a fiú a busz után, hogy bocsánatot kérjen a lánytól.

    Dühösen csörtettem be a házba, amit persze mindenki azonnal észrevett.
- Maya! Mi ez a dühkitörés? Bántott valaki? – Kérdezte először Anya.
- Ha bántottak, akkor velem gyűlik meg a baja! – kezdte Apa egyre fokozódó haraggal.
- Nem, nem! Nem történt semmi különös, csak összevesztem… Valakivel, akit nemrég ismertem meg. – csitítottam a családom. Szerencsére megnyugodtak, de nem teljesen.
- Ő kezdte? – reagált Anya.
- Nem. Dühös voltam rá, mert… Csinált valamit… Ami nekem nem tetszett. De most nehogy rosszra gondoljatok! Csak nem úgy reagált valamire, ahogy azt akartam és számítottam rá! – kezdtem védeni Eric-et, de aztán rájöttem, hogy ezt nem kellett volna, elvégre mégse én kezdtem, ő robbantotta ki ezt a dolgot nálam. De mindegy volt, most már nem akartam semmiről magyarázkodni. Inkább felmentem az emeletre és vettem egy forró fürdőt, hátha az lenyugtat. Sikerrel járt a fürdés, minden idegem és izmom elernyedt és majdnem el is aludtam a kádban.
Később elővettem a laptop-om, és eldöntöttem, hogy Sims-ezek egy kicsit. Van egy új kiegészítő lemezem, The Sims Házi kedvencek, szóval telepítettem és azonnal ki is próbáltam. Először egy husky-t, azaz egy farkaskutyát választottam magamnak, mert ez állt a legközelebb a kedvenc állatomhoz, a farkashoz. Megtanítottam vadászni és egy csomó trükkre, jól neveltté tettem és sokat sétáltam is vele. Azt pedig nem nehéz kitalálni, hogy magamnak kit hoztam létre párnak. Persze, hogy Eric Wolf-ot. Egyébként elég ironikus, hogy a vezetékneve Wolf, hiszen ez a kedvenc állatom. Uh, a hideg is kiráz ettől a gondolattól. A játékban már jártunk, de fogadni mernék, hogy egy ilyen átlagos lánnyal, mint én, egy ilyen fiú, mint ő, soha nem fog összejönni. Erre a gondolatra nagyon elszomorodtam, de közben annyira elmerültem a saját fantáziámban, hogy arra eszméltem fel, hogy a sims én kiabál nekem, hogy éhes. Huppsz.

    A Sims a kedvenc játékom, estig nem tudtam abbahagyni a játékot, csak akkor mikor ránéztem az órámra, aztán megkordult a hasam. Szóval csináltam magamnak tejbegrízt. A körmömet is ki akartam festeni, de már este volt és fogadok, hogy fürdés vagy alvás közben elkenődne, úgyhogy ezt az ötletet elvetettem. Ezután minden egyéb dolgot megcsináltam, amit még kellett, holnap délelőttre kitaláltam magamnak egy programot, mert tudtam, hogy Steph és a családja meglátogatják Európában élő rokonukat. Úgy gondoltam, hogy egy kis sport tökéletes lesz. Bár nem vagyok az a tipikus atléta, de ismerek nálam sokkal rosszabb sportolókat is, többek közt a párhuzamos osztályba járó lányok néhánya.
Másnap reggel felhívtam Debbie-t, hogy nincs-e kedve velem sportolni, azt mondta, végül is neki is formában kell maradnia, mert mindketten tudjuk, hogy mi vár ránk jövőre tesiből. Szóval elmentünk egy kis futásra, utána erősítettünk és ezzel körülbelül 2 óra ment el. Ezután beugrottunk a Bianco Café-ba Laura-hoz hűsölni. Szívesen fogadott minket, sőt, kedvezményt is adott! Udvariasan érdeklődtem az ikertestvére, Lilly nyaráról, aztán már mentünk is. Debbie igazán jó fej és hasonló érdeklődési köreink vannak, szóval nekünk nem nehéz elfoglaltságot találni. De neki most mennie kellett, mert a szülei felhívták, hogy menjen haza vigyázni a húgára, amíg ők elmennek bevásárolni az esti vacsorához.
    Úgyhogy nekem ki kellett valamit találnom és eszembe jutott, hogy tegnap úgy is ki akartam festeni a körmöm, szóval úgy döntöttem, hogy ezt megcsinálom most. Mire munkába kell menni, meg fog száradni. Sötét rózsaszínre festettem, amire kék csillámosat kentem és nagyon jól nézett ki együtt ez a két szín. Sikerült a gyorsan száradó körömlakkokat kiválasztanom, micsoda szerencse! Biztos, hogy délutánra megszárad.

   Amint odaértem a botanikus kertbe, nekiláttam a munkának. Egyszer csak Eric megszólalt.
- Miért nem jöttél tegnap munkába? – hú de laza. Most barátkozni próbál?
- Fájt a fejem – vetettem oda nemtörődöm stílusban.
- Stephanie azt mondta, hogy hánytál – AHA! Szóval megkérdezte. Steph ezt elfelejtette említeni.
- Igen, egyszer az is volt. – vágtam ki magam.
- Oh, jobbulást – szerintem próbált lezser maradni, de nem sikerült. Már ha ezt akarta.
- Megint kezdi – motyogtam magamban irtó halkan, olyan halkan, hogy még én se hallottam magam.
- Mondtál valamit? – kérdezte, nekem pedig annyira elkerekedett a szemem, a szám is tátva maradt szerintem.
- Dehogy! Nem mondtam semmit. – Lehetséges, hogy hallotta? Neeem, ez nem lehet. Szórakozik velem? – Szerintem csak a szelet hallottad – próbáltam magyarázatot találni még magamnak is. És ez pont jól jött, mert ma szeles idő van.
- Bizonyára – vonta meg a vállát. De mintha kérdő hangnemben mondta volna.
- És most hogy vagy? – na ne, tényleg barátkozik. Menjen a francba. De legalább kezdeményező, így válaszoltam.
- Kösz, jól… Ömmm… Te? – illik visszakérdezni, nem?
- Kösz, én is. – oké.
Ezután egy kis csend következett, majd megint megszólalt.
- Szereted a sportot? – ez meg honnan jött? Vészesen kapálózik.
- Igen, szeretem, de nem nézni, hanem csinálni.
- Én is úgy értettem. Mit szoktál sportolni? – te jó ég. Annyira leordítottam a fejét pár napja, de mégis érdekli. Békejobbot ajánl?
- Hát, szeretek úszni, teniszezni és korcsolyázni is. Szoktam futni is, de azt ritkán. – aha. Legutóbb ma reggel futottam…
- Ezeket én is szeretem. – hm, jó tudni… Pfff.
- Mi a kedvenc kajád? – ez… meg… hogy… jön ide? Mindegy, válaszolok, mert ha nem, az bunkóság lenne.
- Hát igazából mindent szeretek, ami édes, de főleg a tiramisu-t. Ó, de rég ettem már! Az a kedvencem, amit anya csinál. Imádom – próbáltam csevegő hangnemet megütni. Ha már békülés, én is segítek benne. Nem tudok rá haragudni, ez van.
- Uh, az tényleg finom. Mármint a tiramisu. Anyukádét ugyebár még nem kóstoltam. – és felnevetett. Én is egy kicsit, hogy ne tűnjön fel, hogy ez nekem nem volt vicces. Miért lenne?
- Neked mi a kedvenced? – kérdeztem.
- Nekem úgy konkrétan nincs, de a rágó. Tudom, hogy nem igazi kaja, de… - igen értettem. A rágó tényleg finom.
- Mi a kedvenc italod? Nekem a Sprite. – ha már a kedvencekről beszélünk…
- Nekem a Cola.
- Azt is szeretem. Lehet, hogy undorító, de én szoktam olyat, hogy összeöntöm a kettőt. Vagy Sprite helyett gyömbérrel. Majd egyszer próbáld ki, mert nagyon finom. – ezt tényleg kimondtam? Elásom magam.
- Hú, bátor lány vagy. Majd kipróbálom, kíváncsivá tettél. – ó, mégsem ásom el magam.
- Mennyit bírnál? Úgy értem, ijedős vagy? – oké, na, ez már fura.
- Nem, nem vagyok ijedős. Ez például akkor nem jön jól, mikor csuklom és megpróbálják elmulasztani. – lenéztem a cipőmre, aztán elröhögtem magam a saját hülyeségemen. Ő is felnevetett. Sikerült az órámra is ránéznem. Jaj, ne! Már ennyi az idő? Felkaptam a fejem, felnéztem az égre. Már sötétedik. Ne! Haza kell érnem! A francba! Fél óra az út hazáig, addigra meg már besötétedik, pedig még egy saroknyit kell mennem, mire hazaérek és az egy veszélyes környék éjszaka. Ne!
Eric bizonyára észrevette, hogy stresszelek (ezt mindenki észrevette volna), mert előállt a következővel:
- Mi a baj? Tudok segíteni? – oké, ezzel meglepett, pedig már hozzá kellett volna szoknom, hogy velem furán viselkedik.
- Az a környék, ahol lakom, éjszaka veszélyes. Mindig Stephanie-vel megyek haza és korábban is. Most elment az idő, ahogy veled beszélgettem. Fél óra, amíg hazaérek, aztán még egy sarkot kell sétálnom. Az 5 percbe telik. Ez alatt ott bármi történhet. Főleg mióta van ez a… - Jézusom! Majdnem MINDEN kibukott belőlem, többek közt a „kedves” éjszakai látogatóm története.
- Van ez a micsoda?
- Semmi! Nem fontos! – gyorsan, kétségbeesetten próbáltam elterelni erről a szót.
- Figyelj Maya. Ha neked ez nem okoz problémát, én hazakísérlek. – Köpni-nyelni nem tudtam, nem hogy megszólalni! Miért lepődök meg ezen? De komolyan! Már számítanom kellett volna rá, hogy ezt mondja. Képzeletben leöntöttem magam egy vödör jeges vízzel, így körülbelül magamhoz tértem.
- Nem is tudom… - kezdtem, de ő folytatta.
- Ha nem akarod, nem kell. – ó, de édes! Jaj, miket beszélek.
- De, jó lenne, ha elkísérnél. – hogy én mekkora nyuszi vagyok! Nem érdekel, nem merek egyedül hazamenni. Éjszaka még soha nem voltam kint az utcán. Viszont most észrevettem valami furcsát. Az éjszaka a szokványosnál is jobban lehűlt. Tizenvalahány fokra tippeltem volna, de nem ez a lényeg, hanem hogy ujjatlanban voltam és fáztam, miközben a buszmegálló felé mentünk.
- Tiszta libabőr vagy. Fázol? – kérdezte. A hangja felismerhetetlen árnyalatot vett fel, amit nem tudtam megfejteni.
- Igen, egy kicsit. – ismertem be. Annyira hülye vagyok! Ezt nem kellett volna!
- Gyere ide – jelentette ki, én pedig a torkomban dobogó szívvel léptem oda hozzá, félve attól, hogy mi következik.

   Felőlem be is húzhattak volna egyet, annyira elzsibbadt mindenem a meglepetéstől. Ugyanis Eric úgy akart melegen tartani (ma senki se hozott dzsekit, a nappal meleg volt), hogy átkarolt. Majdnem szívrohamot kaptam, de nem húzódtam el. Olyan jól esett! A teste csak úgy árasztotta a meleget, én úgy érzékeltem, mintha az átlagosnál melegebb lenne, de ez biztos csak azért volt, mert fáztam.
Jött a busz, és így szálltunk föl, valószínű, ha valaki ránk néz, azt hinné, hogy egy pár vagyunk. Az egész haza vezető úton arról ábrándoztam, hogy milyen lenne, ha… Na jó ez nevetséges! Amint kizökkentem az álmodozásomból, teljesen kétségbeestem, hogy mégis hogyan juthatott ez az eszembe. Olyan jó meleg lehet a szája, teljesen átmelegítené az én átfagyott ajkaimat! Tessék, már megint kezdem! Ne már! Gondolatban adtam magamnak egy taslit. Sikerült is elhessegetnem az ábrándjaimat, és az út maradék idején saját magam ellen harcoltam lélekben. Nem hiszem, hogy Eric nem vette észre, de nem mertem ránézni, hátha valami olyat látok, amit nem akarok.
Odaérve a megállómhoz még mindig Eric karjaiban voltam, tekintve, hogy még mindig vacogtam. A buszokon nincs fűtés, hiszen általában egész évben meleg van, ezért is furcsálltam a ma esti lehűlést.
     A szívroham kerülgetett, amikor leszálltunk, ugyanis egy farkas (?) állt előttünk, amit azért találtam lehetetlennek, mert én délen lakom, ez egy déli település és itt nem kéne farkasnak lennie. Morgott és vicsorgott én pedig elájultam a félelemtől.


U.i.: Elnézést a késedelmekért azoktól, akik olvassák, olyan helyen voltam eddig, ahol nem tudtam feltenni a részeket. Kellemes olvasást! Nemsokára jönnek az új részek! :)

4. FEJEZET

Ma éjjel erősebben zörgött. Sokkal többet zörgött. Csodálkoztam, hogy a többi ember hogy-hogy nem kel fel erre a nagy zajra? Most sokkal jobban siettem az ablakhoz, hogy elcsípjem, hogy ki vagy mi az, ami ezt a hangot csinálja, de az ablak nyitója beragadt sajnos és nem tudtam időben kinyitni, hogy megnézzem, mi van odakint. Most van hajnali fél egy. A zargatóm legközelebb három óra múlva jött, de most az egyik ablakomat nyitva hagytam, hogy ha odafutok, még elcsípjek valamit a rendkívül gyors lényből. És rendkívül megrémített, amit sikerült elkapnom. Ugyanis egy emberi alakot láttam átugrani a kerítésünk felett.

     Mint az előző alkalommal, most is az első dolgom volt átmenni a legjobb barátnőmhöz és elmondani neki a felfedezésemet.
- Miért nem kiáltottál rá? – kérdezte.
- Mert éjszaka közepe volt és nem akartam senkit se fölkelteni, én legalább is nem akartam, de hogy a zargatóm miért nem ébresztett fel senkit, azt szerintem soha nem fogom megérteni. – mondtam Steph-nek.
- Legközelebb, ha ilyen adódik, fotózd le, vagy tudom is én, mit csinálj, de mindenképp meg kell tudnunk, hogy ki az. Ez így nem mehet tovább. – fejezte be mondandóját ellentmondást nem tűrő hangon.
Gondolkodtam. Ő is gondolkozott. Egyszer csak eszembe jutott valami.
- Mi lenne, ha egy hétig nálam aludnál? Mondjuk holnaptól kezdve, mert, ahogy számolom az előbbi afférja ennek a rejtélyes valakinek pont egy hete volt. És akkor pont ott aludnál, amikor ő is eljön. – vetettem fel, de nem voltam benne biztos, hogy ezt ő jó ötletnek tartja.
- Mi van, ha figyel téged? Ebben az esetben nem hiszem, hogy eljön, ha én is ott vagyok. – kezdte továbbgondolni a kitalációmat.
- Ó, igazad van! Basszus! Akkor most mit csináljunk? – kérdeztem, de a hangom elcsuklott a mondat végén.
- Nem tudom. Esküszöm neked, ezt most még én sem tudom megoldani. – azzal mindketten mély találgatásba kezdtünk…
     
    A botanikus kertben körülbelül másfél óra után merészkedtem oda Eric-hez. Kérdezősködni akartam arról, hogy ez most hogy van, hogy csak kicsivel több, mint egy hete ismerjük egymást, de már így viselkedik. Mármint ilyen furán. Erőt gyűjtöttem és még mielőtt odamentem volna, arcot mostam jó hideg vízzel.
- Eric, beszélnünk kell.

3. FEJEZET Döntések...

Úgy döntöttem, hogy ma nem megyek dolgozni. Nem tudom, mit jelenthet az álmom, de Eric-et ma nem akarom látni. Nagyon megijesztett, még ha csak az álmomban is. Szóltam Steph-nek, hogy menjünk el még délelőtt a városba, mert kéne nekem egy új szandál és elmondtam neki út közben, hogy ma nem akarom látni Eric-et, és hogy ha esetleg kérdezné, amit furcsállnék is, hiszen még csak egy hete ismerem, nem is olyan jól, akkor mondja azt neki, hogy nem éreztem jól magam, fájt a fejem vagy hasonló.
Ma június tizedike van, ami annyit jelent, hogy ma 25 százalék engedmény van a szandálok árából a Stepps-ben. Úgyhogy én oda akartam menni, Steph-nek viszont egy új karkötő kéne, szóval megbeszéltük, hogy hol találkozzunk, ha megvettük, ami kell és szétváltunk. Nekem fél órámba telt kiválasztani az egyik cipőt, ami tetszett, de legjobb barátnőm se volt sokkal gyorsabb az ékszeresnél. Én ruha-, ő meg bizsu- és ékszermániás. Jó kis csapat! Végül mindketten választottunk valami tök jó darabot és mentünk is visszafelé, mert Stephanie viszont megy dolgozni, szóval neki muszáj visszaérnie.
A kapumnál elváltunk, én bementem a házba, ő pedig elindult a buszmegálló felé.
     Ma igazából más dolgom nem lett volna, mint a munka, úgyhogy megkerestem azt a könyvet, amit még áprilisban hagytam félbe, és folytattam az olvasást. Mondjuk, kicsit leragadtam és nem értettem mi van, ezért inkább elölről kezdtem. Sok dolog közepette elfelejtettem, hogy is volt a történet. A könyv ismét nagyon tetszett, ajánlani fogom Stephanie-nek, ő is imád olvasni, mint én.
       A délután igen hamar eljött, hát igen, olvasással gyorsan telik az idő. Tudtam, hogy Stephanie körülbelül mikor végez, hiszen én is ott dolgozom. Úgyhogy átmentem a házukhoz és ott vártam meg őt. Nem is volt meglepődve, hogy ott talál engem. Az anyukája meghívott vacsorára, úgyhogy felhívtam a sajátomat és szóltam, hogy most csak három személyre főzzön, magának, apunak és az öcsémnek. Az étel igazán finom volt, Steph anyja nagyon jól főz. Vacsi után megnéztük a kedvenc sorozatunkat, hetente van egy rész, úgyhogy már nagyon vártuk, aztán el is mentünk egyesével tusolni majd irány az ágy.

        Még mindig emlékszem a tegnapelőtti álmomra, szóval igen távolságtartó voltam Eric-kel. Amikor azt hitte, hogy nem nézem, akkor is néztem és esküszöm, nem fogok senki arcán ennyi zavartságot látni, mint az övén volt. Meglepetésemben nem csak a szememmel néztem őt, hanem a fejemet is odafordítottam és azonnal elkapta a fejét. Ez nekem nagyon gyanús. Mi olyan furcsa egy idegentől, hogy egy kicsit távolságtartó és nem pletykál szódaráló módjára egy ismeretlennek? Egészen munkaidő végéig ezen rágódtam. Annyira lekötöttek a gondolataim, hogy észre se vettem az idő múlását, csak egyszer azon kaptam magam, hogy Eric már sehol, Stephanie pedig a vállamat rángatja.
- Öh… Mennyi az idő? – kérdeztem felocsúdva a transzból.
- Este 6 óra van! – úristen, a munkaidő már 20 perce lejárt. Mégis meddig próbált kizökkenteni?
- Mióta rázod a vállam? – kérdeztem gyanakvóan.
- Már legalább 10 perce. Azt hittem már ki kell hívnom a mentőket! – kiáltott rám.
- Úh, bocs Steph, csak kicsit elgondolkodtam. – kezdtem, de inkább hagytam a francba. Minek magyarázkodjak? Úgy is tudja, hogy mi van velem.
- Gyere, menjünk haza. – kérte.
Elindultunk a buszmegállóhoz. Az úton visszafele se beszéltem túl sokat, ami rám nem jellemző, hiszen általában lyukat beszélek a hasamba, ahogy a szüleim mondanák. Steph is furcsállóan nézett rám, de nem érdekelt. Lekötött, hogy még is miért láthattam ma azt Eric-en, amit láttam? Ennek nincs semmi értelme. Eldöntöttem, hogy holnap beszélek vele. De nem olyan rámenősen, az szemétség lenne, ha esetleg valami komolyabb dologról van szó. Jaj, csak bírja a gyomrom! Utálom, hogy szerelmes vagyok. A legrosszabb ebben az, hogy nem nagyon bírok megszólalni komoly dologról, csakilyen himi-humi semmiről. A legjobb lesz, ha gyakorlok a tükör előtt. Hú, de hülyén fogom magam érezni. Már máskor is gyakoroltam így és fura volt, hogy csak magamban beszélek.
   Később ettem valamit aztán felmentem a szobámba és tévét néztem. Mindenhol baromság ment vagy reklám, úgyhogy inkább kikapcsoltam és leoltottam a villanyt is, majd befeküdtem az ágyba.

  Volt olyan kedves az éjjeli látogatóm, hogy ma megint eljött. Most sokkal rosszabb volt, mint egy hete.

2. FEJEZET Mi történhet még?

   Életemben nem éreztem még ilyet. Mintha a mellkasom ki akarna ugrani a helyéről a szívemmel együtt, a gyomromban pedig apró lepkék lennének, és az arcom is ég. Csak is Eric lehetett az a srác, aki átjött a sövénykapu alatt, mert rajtunk kívül csak három ember dolgozik itt és abból kettőt már ismertem. Nem tudtam a munkámat folytatni, egyre közeledett felénk az arcom annál jobban égett. Sötétbarna haja volt, és tengerkék szeme, arcvonásai férfiasak, mégis lágyak. Egy-kilencvennél is magasabb lehetett, ami 20 centi különbség köztünk, illetve 18 évesnek tippelném, ez esetben csak 1 évvel lenne idősebb nálam. Izmos teste volt, de nem az a szteroidokon nevelt barom, hanem ízlésesen izmos. Tetkót nem láttam rajta, mármint azon részein, amit látni engedett a fehér izompóló és a földszínű térdnadrág. Sportcipő volt rajta. Ezt így összerakva elég sportos alkat lehet. Basszus! Nem bírtam levenni a szemem róla!
- Sziasztok! Mi lenne a feladatom? – kérdezte. Hangja lágyabb volt, mint amit elképzelni tudtam volna, ugyanakkor férfiasan mély. Mivel én nem tudtam normálisan elmagyarázni, a fenébe is, Steph-nek kellett.
- Látod itt ezt a sok elszáradt növényt? A felét már kiszedtük, de maradt még, szóval azt is ki kéne szedni, aztán azokkal ott (mutatott a ház melletti cserepekre) helyettesíteni. Értetted? – mondta olyan hangsúllyal, mint az új diákoknak az iskolában, akik teljesen hülyék. Erre mérgesen néztem rá.
- Ennyi? Nem kell a növényeket tápszerezni, illetve visszavágni? Csak ültessük el? – kérdezett ismét engem. És ismét nem tudtam válaszolni. Megint Stephanie válaszolt.
- Nem, nekünk azt mondák, hogy csak szedjük ki ezeket itt, és ültessük a helyükre azokat. – mondta el még egyszer.
- Értem. Akkor a maradékot szedjétek ki én pedig csekkolom a beültetendőket és megmérem, mekkora gödröt kell ásni hozzájuk. – húúú, hát ez elég okosnak hangzott. Elment megmérni a kis bokrokat, én pedig gyorsan váltottam pár szót Steph-fel. Vagyis inkább ő velem.
- Ez meg mi volt?!? – kérdezte lenézően.
- Bocs, de egyszerűen nem tudtam megszólalni. És olyan furcsa érzésem van, mintha lepkék repkednének a gyomromban és a szívem majd kiugrik a helyéről. Tényleg nem tudtam beszélni. Bocsi még egyszer. – mentegetőztem, bár tudtam, hogy ellene nem sok esélyem van.
- Basszus Maya! Tőled kérdezte és nekem kellett válaszolnom! Nem is véletlen hogy tőled kérdezte! Általában attól kérdeznek, akiket okosnak, szépnek és mit is mondjak, a területen jónak látnak! Erre te bedobod a törülközőt és némát játszol! Normális vagy? – ordította le a fejem kapásból. Jó, hogy Eric nem hallotta. Nem hagyom magam, nem azért vagyok az, aki vagyok.
- Mi a franc? Próbálj meg te beszélni lepkékkel a hasadban és kiugró szívvel! Nem én tehetek róla! Ki gondolta volna, hogy helyes és okos egyszerre? Amúgy kérnék egy kis segítséget: ez milyen érzés? Mert nem tudom megfejteni. Ilyet még sose éreztem. – Mentettem ki magam és egyben eltereltem a szót rólam.
- Maya, szerelmes vagy! – butította le az elzsibbadt agyamnak.
- MI? – tátottam el a szám.
- Igen, bekopogott az Első Szerelem! – magyarázta el nekem Stephanie kedvesen.
- Úúristeen! – el is nyújtottam a szavaimat, de nem volt időm további gondolkodásra, mert Eric jött visszafele, mire az arcom ismét elkezdett égni.
- Megvannak a méretek. – jelentette be a biztonság kedvéért, majd elkezdett ásni a szabad helyeken.
- Jaj, elnézést, még nem mutatkoztam be. Eric Wolf vagyok. – tette le az ásót és nyújtotta felénk a kezét. Elsőként Stephanie viszonozta a gesztust
- Stephanie Tihan a nevem, üdvözöllek. Ő itt a barátom, Maya - na, totál hülyét csinált ezzel belőlem. Köszi Steph! Mindegy, először egy szót kéne magamból kipréselni.
- Szia! Maya Diamonds vagyok! – mondtam, bár inkább nevezzük suttogásnak.
- Fáj a torkod? – kérdezte és véltem némi aggódást felfedezni a hangjában. Érdekes.
- Nem, nem. Csak sokat kell az… Öööö… Öcsémet fegyelmeznem. Rossz gyerek! Miatta folyton berekedek! – találtam ki a leghihetőbb mesét.
- Értem. Hány éves? – kérdezte. Jesszus! Érdekli?
- Tizennégy, de júliusban lesz tizenöt.
- Nekem húgom van, vele is igen nehéz, sokat hisztizik. – nevette el magát. Én is nevettem, de még mindig vörös voltam, mint a rák. De ciki!
- Mindjárt jövök! – szóltam, azzal elfutottam a ház felé. Muszáj volt kimennem a mosdóba, hogy rendbe szedjem magam. Szerencsére egy minimális sminket mindig magamnál hordok, na meg a fésűmet. Szóval két perc alatt amennyit tudtam, annyit javítottam magamon, újra összefogtam a hajamat, most még szorosabbra, a szempillaspirál még nem kopott le, de a szememet újra kihúztam alul. Az arcom többi részét bő hideg vízzel lemostam, eltűntetve ezzel az izzadtságot és a ragacsot. Mindenemet, amit elővettem, visszapakoltam a táskámba, és már rohantam is vissza, dolgozni. Nem tudom miért, de úgy éreztem, hogy a távollétemben Steph és Eric nem szóltak egymáshoz.
      Alig haladtam valamit a munkával, mert egész délután Ericet bámultam. Nem tudtam vele betelni, mert levette a pólóját (melege volt) és hát mit mondjak. Ismét mondom, hogy nem szteroidokon nevelt srác, de nem is vézna, éppen megfelelő.
      Akkor lepődtem meg igazán, amikor mindenki csöndben végezte a munkáját és ő egyszer csak megszólalt.
- Maya, hány éves vagy? – kérdezte érdeklődéssel. Annyira meglepett, hogy köpni-nyelni nem tudtam.
- 17 vagyok. – válaszoltam még mindig kábultan. Nem értette miért vagyok ilyen állapotban.
- Valami baj van? Sápadtnak tűnsz! Hozzak egy kis vizet? – kérdezte aggódva, én pedig teljesen megrémültem attól, amit mondott. Ennyire látszik rajtam, hogy félek megszólalni?
- Nem, nem, jól vagyok – feleltem és megpróbáltam kicsit erősebb hangnemet megütni.
- Akkor rendben van – fejezte be, de a hangja gyanakvó maradt. Én is az maradtam, miután végiggondoltam, hogy neki semmi aggódnivalója nincs rajtam. És gondolkoztam egész nap ezen, de nem jutottam semmire.
Még az volt rendkívül furcsa, amikor véget ért a munkaidőnk, és megint mindenki kezet fogott, olyan volt egy pillanatra Eric közeledése, mintha nem kezet rázni, hanem ölelni jönne oda hozzám. De ezt a gondolatot gyorsan kivertem a fejemből, mert könyörgöm, mégis mi köze hozzám Ericnek, hogy itt ölelgessen? Biztos félreértelmeztem a testbeszédét.


   És eljött az évzáró napja. Végre elkezdődhet a nyári szünet, a munkával nem lesz gond, hiszen szeretem, amit csinálok. Szóval azért ma mégis kivettem egy nap szabadságot, az évzáró miatt, mert Stephanie-vel úgy tervezzük, hogy bemegyünk a városba pár új nyári ruháért, amiket az újságokban láttunk és úgy tetszettek. Reggel természetesen ünneplőt vettem fel, mint az ilyen alkalmakra mindig, de megbántam, hogy harisnyát is vettem fel, mert az időjárás szerint ma kicsit, csupán pár fokkal lett volna hidegebb az átlag 20-25°-nál, ehelyett éppen hogy az ellentétje történt, és mindenki majd’ megsült a ruhákban, amiket felvett, beleértve én is. Szóval a délelőtt izzadósan telt, szerencse, hogy nem volt hosszú az ünnepség. Hazamentem, hideg vízzel letusoltam. Annyira jól esett, hogy még egyszer letusoltam ugyanúgy hideg vízzel. Aztán felvettem valami klassznak mondható cuccot, ami ebben az esetben egy kék pántos póló volt, aminek az elejét ezüst flitterek borították, persze ízlésesen, egy combközépig érő fehér gatya zsebbel, és egy strandpapucs. A hajamat magas lófarokba fogtam, hogy ne melegítse a nyakam, és fölvettem a kedvenc nyaklánc-karkötő szettemet, ami úgyszintén kék volt egy kis ezüst díszítéssel. Pont illett a pólóhoz. Stephanie most egy rózsaszín rövidnadrágot vett fel egy sárga pólóval, és ő is strandpapucsot húzott a lábára. Bár ő karkötő és nyaklánc helyett inkább a fülbevalót választotta.
Buszra szálltunk és fél órát utaztunk. Hát igen, messze vagyunk a belvárostól. Mikor odaértünk, azonnal indultunk a kedvenc fagyizónkhoz, hogy egy kicsit lehűsítsük magunkat ebben a nagy hőségben. Én vaníliát vettem, Steph epreset. Miután megettük a hűsítőnket, mentünk is a plázához. Nem vagyunk pláza-cicák, de ezt a központot mindenki ismeri, még mi, külvárosiak is, úgyhogy azonnal megtaláltuk a ruhaboltot, amit kerestünk. Bementünk és hát a barátaim között köztudott, hogy én egy kicsit ruhamániás vagyok, úgyhogy engem igen nehezen lehetett csak kirángatni onnan. Szerencse, hogy van józan eszem és egy barátom, Steph, aki mindig segít, úgyhogy e két tényező segítségével ki tudtam jönni a boltból. Hú, az a sok ruha. Nem! Hagyjuk! Megvettük, amiért jöttünk, úgyhogy elindultunk haza.
       Steph-hez mentünk fel, és persze a ruhákat azonnal felpróbáltuk, egyfolytában dicsértük egymást, hogy milyen jókat vett a másik. Aztán ismét előkerültek a smink-videók és megint jókat röhögtünk egymáson.
      Nem aludtam ott Stephanie-nél, mert én korán kelő vagyok, ez egyfajta beállítottság lett nálam az iskolának köszönhetően, legjobb barátnőm viszont igazi hétalvó és én meg nem akarom fölébreszteni reggel 8-kor. Tehát hazamentem. Elköszöntünk egymástól, átöleltük egymást, ahogy mindig is tesszük.


     Ma éjjel volt először, hogy igazán féltem a sötét éjszakától. Ugyanis éppen hogy elaludtam, valami furcsa zajra keltem fel hirtelen. Mintha valaki kopogna az ablakon. Ami igazából lehetetlenség, hiszen a szobám a második emeleten van. Úgyhogy felkapcsoltam a villanyt és odamentem az ablakhoz, majd lenéztem a kertbe. Ebben a pillanatban csapott meg a félelem első hulláma, láttam valamit mozogni a kert szélén, de éppen csak elcsíptem, ahogy kiszökik a kerítésen, és nem tudtam felismerni, hogy állat volt-e, vagy esetleg egy ember. Ez a jelenet az éjjel még kétszer ismétlődött meg, de soha nem sikerült kivennem az alakot a sötétben. Aznapi éjszakám rettegésben telt, arra vártam, hogy mikor jön fel hozzám az a valami. Csak remélni tudtam, hogy véletlenül dobálta pont az én ablakomat. Dobálta? Vagy esetleg kopogtatott rajta. Ki tudja, de az ablakot bezártam amennyire csak lehetett.
Reggel, mint mindig szoktam, korán felkeltem, de az első dolgom nem az volt, mint általában, miszerint kimegyek a mosdóba letusolni, fésülködni és a többi, hanem odarohantam az ablakhoz megnézni, hogy nincs-e ott semmi, pedig tudtam, hogy buta ötlet, hiszen a „támadóm” csak éjszaka zargatott, hajnalban, mikor már a nap kezdett kelni, nem zavart fel további álmomból.
Azonnal, amint biztos voltam benne, hogy Stephanie felkelt, átmentem hozzá elmesélni, mi volt velem az éjjel.
- És ezután nem történt semmi? – kérdezte izgatottan, ugyanakkor rémülten.
- Nem, egyszer csak abbahagyta és nem zavart többet. – mondtam én is rettegéssel a hangomban.
- És a legrosszabb, hogy nem bírtam kivenni az alakot a sötétben, hogy állat volt-e, vagy esetleg ember, aki például be akart törni. – magyaráztam tovább.
- De neked ugye nem esett bajod? Mindened megvan.(?) – faggatott tovább aggódva.
- Én jól vagyok, ép és egészséges, csak éppenséggel rémült. De nagyon – fejeztem be, mert nem akartam erről tovább beszélni, ezért inkább másfele tereltem a szót.
- A testvérednek hogy megy Európában? – próbáltam improvizálni és a beszédet minél másabb irányba terelni. Stephanie testvére, Thomas Európában dolgozik üzletemberként, csakúgy mellékesen.
- Ó, neki most nagyon jól mennek a dolgai. A szerelem is rátalált idő közben… - és ezzel Steph mély gondolkodóba esett. Egy idő után megkérdeztem, mi a helyzet.
- Min gondolkodsz annyira?
- Csak azon, hogy a környezetemben egyre több ember esik szerelembe, még ha az akár viszonzatlan is. Az Európában élő bátyám is rátalált, te is beleestél Eric-be, a szüleink már sok évvel ezelőtt egymásra találtak. Még az öcséd is jár valakivel! Csak én vagyok szingli! – szomorodott el egy pillanat alatt.
- Na, idefigyelj, Steph! Most éppenséggel neked a legjobb! Te még válogathatsz! Te még élhetsz! Neked még van szabadságod! Ellentétben mindazokkal, akiket most felsoroltál, köztük én. Én már be vagyok börtönözve az örök egyedüllét kamrájába, hiszen ki az, aki belém szeretne? Nem vagyok olyan jó alkatú, mint te. Az öcsém se választhat most egy jó ideig. A szüleinkről meg ne is beszéljünk, ott már a házasság az úr. Szóval ne siránkozz, inkább élvezd, amíg lehet, mert egyszer majd nálad is beüt a mennykő és te is szerelmes leszel. És lehet, hogy úgy jársz, mint én, lehet, hogy úgy, mint a bátyád, de többet nem lesz választásod egy jó ideig. – teremtettem le helyből szegényt. Na, itt még nagyobb gondolkodóba esett, aztán válaszolt.
- Igazad van! Addig kell élveznem, amíg lehet! Köszönöm Maya! Mihez is kezdenék én nélküled?
- Jaj, hagyd már! Ez semmi nem volt, csak helyreráztalak. – nevettem el magam. Steph is velem nevetett.
       A délelőtt folyamán még elvittük sétáltatni Steph kutyáját, Cimpy-t. Út közben összefutottunk a harmadik lány osztálytársunkkal. Ő is éppen kutyát sétáltatott, a parkba tartott, ahogy mi is, szóval vele mentünk. Az úton arról beszéltünk, hogy melyik smink természetes és melyik árt a bőrnek, aztán áttértünk a nyári munkára. Kiderült, hogy ő időben jelentkezett ahhoz, hogy pincérnő legyen a Bianco Café-ban. Minden külvárosi tini odajár délutánonként, úgyhogy neki elég elfoglalt délutánjai lesznek. Mi is meséltünk a botanikus kertről, és sikerült úgy leírnunk, hogy ő is meg akarja nézni. Azt mondtuk, hogy holnap akár el is jöhet meglátogatni minket munka közben. Majd mi körbevezetjük. Tudtam, hogy Eric holnap elfoglalt, a szüleinek segít pakolni, hiszen nem rég költöztek ide és még van néhány kipakolandó doboz. Ezért ajánlottam pont a holnapot.  Neki rendben volt.
     Másnap nemcsak Stephanie várt a kapuban, hanem Debbie is ott volt. Együtt szálltunk fel a buszra, ami elvisz a botanikus kertig. Amikor odaértünk, szállítókat láttunk, éppen valamilyen fákat hoztak, de ilyen távolról nem láttam a címkéjüket. Debbie-t bevezettük a kapun, ugyanúgy bámulta a helyet, mint mi először. Így kívülről vicces volt látni, amikor valakinek leesik az álla. Akkor még jobb volt, mikor átvezettük a kert másik felébe. Nem tartott sokáig, amíg mindent megmutattunk neki és mennie is kellett, nekünk meg dolgozni, ezért kivezettük a kis kék ház elé, megkérdeztük, hogy innen már hazatalál-e, azt mondta igen, mi meg visszamentünk a gondozandó területre. Beültettünk három fát abból, amit az a nő mondott, azután folytattuk a gyomok eltűntetését. Eric-nek nem lesz olyan sok dolga holnap.
   Estefelé még beugrottunk a Bianco Café-ba meglátogatni Debbie-t és ittunk egy alkoholmentes koktélt, olyan finom. Hűha, ez a csaj aztán nem semmi, hogy pörög! Szerintem most miatta van ilyen nagy forgalom. Úgy körülbelül fél órát voltunk ott, aztán hazamentünk, Steph feljött hozzám és megkérdeztük, hogy itt aludhat-e. Hú, későn feküdtünk le, kicsivel éjfél után, de én így is korán, úgy 9 körül fogok kelni.
 Nagyon furcsa álmom volt. Valami nagyobb lény üldözött, de nem tudtam megmondani mi az, csak annyit, hogy négy lábon jár. Sötét volt és egyszer csak úgy döntöttem, hogy megállok. A már szörnynek mondható állatféleség is megállt, pont előttem és valamiféle fura, talán nyüszögésre hasonlító hangot adott ki. Aztán egyszer csak minden eltűnt körülöttem és a botanikus kertben találtam magam, de Steph nem volt sehol, elkezdtem dolgozni, egy perc múlva pedig Eric jött be a sövénykapu alatt futva, az ölébe vett és amikor visszanéztem, hogy vajon ez a félig idegen miért akar, nem is tudom,megmenteni, akkor annyit láttam még mielőtt a fiú kiugrott velem a kerítésen, hogy egy hatalmas, az átlagosnál is nagyobb tigris üldöz. A kerítésnél megragadt, de tovább üvöltött és látni lehetett a hatalmas szemfogait, a szemében pedig értelmet és dühöt véltem felfedezni. Eric letett a földre és elkezdett közeledni hozzám. Itt ébredtem fel. Ah, soha nem fogom megtudni, hogy Eric mit akart?
    Amikor Stephanie is fölkelt elmeséltem neki minden részletet, érdeklődve hallgatta, aztán megpróbáltunk rájönni az álom jelentésére, de nem jutottunk semmire, még az Álmok jelentése könyvvel sem.