Életemben nem éreztem még
ilyet. Mintha a mellkasom ki akarna ugrani a helyéről a szívemmel együtt, a
gyomromban pedig apró lepkék lennének, és az arcom is ég. Csak is Eric lehetett
az a srác, aki átjött a sövénykapu alatt, mert rajtunk kívül csak három ember
dolgozik itt és abból kettőt már ismertem. Nem tudtam a munkámat folytatni,
egyre közeledett felénk az arcom annál jobban égett. Sötétbarna haja volt, és
tengerkék szeme, arcvonásai férfiasak, mégis lágyak. Egy-kilencvennél is
magasabb lehetett, ami 20 centi különbség köztünk, illetve 18 évesnek
tippelném, ez esetben csak 1 évvel lenne idősebb nálam. Izmos teste volt, de
nem az a szteroidokon nevelt barom, hanem ízlésesen izmos. Tetkót nem láttam
rajta, mármint azon részein, amit látni engedett a fehér izompóló és a
földszínű térdnadrág. Sportcipő volt rajta. Ezt így összerakva elég sportos
alkat lehet. Basszus! Nem bírtam levenni a szemem róla!
- Sziasztok! Mi lenne a feladatom? – kérdezte. Hangja lágyabb volt, mint amit elképzelni tudtam volna, ugyanakkor férfiasan mély. Mivel én nem tudtam normálisan elmagyarázni, a fenébe is, Steph-nek kellett.
- Látod itt ezt a sok elszáradt növényt? A felét már kiszedtük, de maradt még, szóval azt is ki kéne szedni, aztán azokkal ott (mutatott a ház melletti cserepekre) helyettesíteni. Értetted? – mondta olyan hangsúllyal, mint az új diákoknak az iskolában, akik teljesen hülyék. Erre mérgesen néztem rá.
- Ennyi? Nem kell a növényeket tápszerezni, illetve visszavágni? Csak ültessük el? – kérdezett ismét engem. És ismét nem tudtam válaszolni. Megint Stephanie válaszolt.
- Nem, nekünk azt mondák, hogy csak szedjük ki ezeket itt, és ültessük a helyükre azokat. – mondta el még egyszer.
- Értem. Akkor a maradékot szedjétek ki én pedig csekkolom a beültetendőket és megmérem, mekkora gödröt kell ásni hozzájuk. – húúú, hát ez elég okosnak hangzott. Elment megmérni a kis bokrokat, én pedig gyorsan váltottam pár szót Steph-fel. Vagyis inkább ő velem.
- Ez meg mi volt?!? – kérdezte lenézően.
- Bocs, de egyszerűen nem tudtam megszólalni. És olyan furcsa érzésem van, mintha lepkék repkednének a gyomromban és a szívem majd kiugrik a helyéről. Tényleg nem tudtam beszélni. Bocsi még egyszer. – mentegetőztem, bár tudtam, hogy ellene nem sok esélyem van.
- Basszus Maya! Tőled kérdezte és nekem kellett válaszolnom! Nem is véletlen hogy tőled kérdezte! Általában attól kérdeznek, akiket okosnak, szépnek és mit is mondjak, a területen jónak látnak! Erre te bedobod a törülközőt és némát játszol! Normális vagy? – ordította le a fejem kapásból. Jó, hogy Eric nem hallotta. Nem hagyom magam, nem azért vagyok az, aki vagyok.
- Mi a franc? Próbálj meg te beszélni lepkékkel a hasadban és kiugró szívvel! Nem én tehetek róla! Ki gondolta volna, hogy helyes és okos egyszerre? Amúgy kérnék egy kis segítséget: ez milyen érzés? Mert nem tudom megfejteni. Ilyet még sose éreztem. – Mentettem ki magam és egyben eltereltem a szót rólam.
- Maya, szerelmes vagy! – butította le az elzsibbadt agyamnak.
- MI? – tátottam el a szám.
- Igen, bekopogott az Első Szerelem! – magyarázta el nekem Stephanie kedvesen.
- Úúristeen! – el is nyújtottam a szavaimat, de nem volt időm további gondolkodásra, mert Eric jött visszafele, mire az arcom ismét elkezdett égni.
- Megvannak a méretek. – jelentette be a biztonság kedvéért, majd elkezdett ásni a szabad helyeken.
- Jaj, elnézést, még nem mutatkoztam be. Eric Wolf vagyok. – tette le az ásót és nyújtotta felénk a kezét. Elsőként Stephanie viszonozta a gesztust
- Stephanie Tihan a nevem, üdvözöllek. Ő itt a barátom, Maya - na, totál hülyét csinált ezzel belőlem. Köszi Steph! Mindegy, először egy szót kéne magamból kipréselni.
- Szia! Maya Diamonds vagyok! – mondtam, bár inkább nevezzük suttogásnak.
- Fáj a torkod? – kérdezte és véltem némi aggódást felfedezni a hangjában. Érdekes.
- Nem, nem. Csak sokat kell az… Öööö… Öcsémet fegyelmeznem. Rossz gyerek! Miatta folyton berekedek! – találtam ki a leghihetőbb mesét.
- Értem. Hány éves? – kérdezte. Jesszus! Érdekli?
- Tizennégy, de júliusban lesz tizenöt.
- Nekem húgom van, vele is igen nehéz, sokat hisztizik. – nevette el magát. Én is nevettem, de még mindig vörös voltam, mint a rák. De ciki!
- Mindjárt jövök! – szóltam, azzal elfutottam a ház felé. Muszáj volt kimennem a mosdóba, hogy rendbe szedjem magam. Szerencsére egy minimális sminket mindig magamnál hordok, na meg a fésűmet. Szóval két perc alatt amennyit tudtam, annyit javítottam magamon, újra összefogtam a hajamat, most még szorosabbra, a szempillaspirál még nem kopott le, de a szememet újra kihúztam alul. Az arcom többi részét bő hideg vízzel lemostam, eltűntetve ezzel az izzadtságot és a ragacsot. Mindenemet, amit elővettem, visszapakoltam a táskámba, és már rohantam is vissza, dolgozni. Nem tudom miért, de úgy éreztem, hogy a távollétemben Steph és Eric nem szóltak egymáshoz.
Alig haladtam valamit a munkával, mert egész délután Ericet bámultam. Nem tudtam vele betelni, mert levette a pólóját (melege volt) és hát mit mondjak. Ismét mondom, hogy nem szteroidokon nevelt srác, de nem is vézna, éppen megfelelő.
Akkor lepődtem meg igazán, amikor mindenki csöndben végezte a munkáját és ő egyszer csak megszólalt.
- Maya, hány éves vagy? – kérdezte érdeklődéssel. Annyira meglepett, hogy köpni-nyelni nem tudtam.
- 17 vagyok. – válaszoltam még mindig kábultan. Nem értette miért vagyok ilyen állapotban.
- Valami baj van? Sápadtnak tűnsz! Hozzak egy kis vizet? – kérdezte aggódva, én pedig teljesen megrémültem attól, amit mondott. Ennyire látszik rajtam, hogy félek megszólalni?
- Nem, nem, jól vagyok – feleltem és megpróbáltam kicsit erősebb hangnemet megütni.
- Akkor rendben van – fejezte be, de a hangja gyanakvó maradt. Én is az maradtam, miután végiggondoltam, hogy neki semmi aggódnivalója nincs rajtam. És gondolkoztam egész nap ezen, de nem jutottam semmire.
Még az volt rendkívül furcsa, amikor véget ért a munkaidőnk, és megint mindenki kezet fogott, olyan volt egy pillanatra Eric közeledése, mintha nem kezet rázni, hanem ölelni jönne oda hozzám. De ezt a gondolatot gyorsan kivertem a fejemből, mert könyörgöm, mégis mi köze hozzám Ericnek, hogy itt ölelgessen? Biztos félreértelmeztem a testbeszédét.
És eljött az évzáró napja. Végre elkezdődhet a nyári szünet, a munkával nem lesz gond, hiszen szeretem, amit csinálok. Szóval azért ma mégis kivettem egy nap szabadságot, az évzáró miatt, mert Stephanie-vel úgy tervezzük, hogy bemegyünk a városba pár új nyári ruháért, amiket az újságokban láttunk és úgy tetszettek. Reggel természetesen ünneplőt vettem fel, mint az ilyen alkalmakra mindig, de megbántam, hogy harisnyát is vettem fel, mert az időjárás szerint ma kicsit, csupán pár fokkal lett volna hidegebb az átlag 20-25°-nál, ehelyett éppen hogy az ellentétje történt, és mindenki majd’ megsült a ruhákban, amiket felvett, beleértve én is. Szóval a délelőtt izzadósan telt, szerencse, hogy nem volt hosszú az ünnepség. Hazamentem, hideg vízzel letusoltam. Annyira jól esett, hogy még egyszer letusoltam ugyanúgy hideg vízzel. Aztán felvettem valami klassznak mondható cuccot, ami ebben az esetben egy kék pántos póló volt, aminek az elejét ezüst flitterek borították, persze ízlésesen, egy combközépig érő fehér gatya zsebbel, és egy strandpapucs. A hajamat magas lófarokba fogtam, hogy ne melegítse a nyakam, és fölvettem a kedvenc nyaklánc-karkötő szettemet, ami úgyszintén kék volt egy kis ezüst díszítéssel. Pont illett a pólóhoz. Stephanie most egy rózsaszín rövidnadrágot vett fel egy sárga pólóval, és ő is strandpapucsot húzott a lábára. Bár ő karkötő és nyaklánc helyett inkább a fülbevalót választotta.
Buszra szálltunk és fél órát utaztunk. Hát igen, messze vagyunk a belvárostól. Mikor odaértünk, azonnal indultunk a kedvenc fagyizónkhoz, hogy egy kicsit lehűsítsük magunkat ebben a nagy hőségben. Én vaníliát vettem, Steph epreset. Miután megettük a hűsítőnket, mentünk is a plázához. Nem vagyunk pláza-cicák, de ezt a központot mindenki ismeri, még mi, külvárosiak is, úgyhogy azonnal megtaláltuk a ruhaboltot, amit kerestünk. Bementünk és hát a barátaim között köztudott, hogy én egy kicsit ruhamániás vagyok, úgyhogy engem igen nehezen lehetett csak kirángatni onnan. Szerencse, hogy van józan eszem és egy barátom, Steph, aki mindig segít, úgyhogy e két tényező segítségével ki tudtam jönni a boltból. Hú, az a sok ruha. Nem! Hagyjuk! Megvettük, amiért jöttünk, úgyhogy elindultunk haza.
Steph-hez mentünk fel, és persze a ruhákat azonnal felpróbáltuk, egyfolytában dicsértük egymást, hogy milyen jókat vett a másik. Aztán ismét előkerültek a smink-videók és megint jókat röhögtünk egymáson.
Nem aludtam ott Stephanie-nél, mert én korán kelő vagyok, ez egyfajta beállítottság lett nálam az iskolának köszönhetően, legjobb barátnőm viszont igazi hétalvó és én meg nem akarom fölébreszteni reggel 8-kor. Tehát hazamentem. Elköszöntünk egymástól, átöleltük egymást, ahogy mindig is tesszük.
Ma éjjel volt először, hogy igazán féltem a sötét éjszakától. Ugyanis éppen hogy elaludtam, valami furcsa zajra keltem fel hirtelen. Mintha valaki kopogna az ablakon. Ami igazából lehetetlenség, hiszen a szobám a második emeleten van. Úgyhogy felkapcsoltam a villanyt és odamentem az ablakhoz, majd lenéztem a kertbe. Ebben a pillanatban csapott meg a félelem első hulláma, láttam valamit mozogni a kert szélén, de éppen csak elcsíptem, ahogy kiszökik a kerítésen, és nem tudtam felismerni, hogy állat volt-e, vagy esetleg egy ember. Ez a jelenet az éjjel még kétszer ismétlődött meg, de soha nem sikerült kivennem az alakot a sötétben. Aznapi éjszakám rettegésben telt, arra vártam, hogy mikor jön fel hozzám az a valami. Csak remélni tudtam, hogy véletlenül dobálta pont az én ablakomat. Dobálta? Vagy esetleg kopogtatott rajta. Ki tudja, de az ablakot bezártam amennyire csak lehetett.
Reggel, mint mindig szoktam, korán felkeltem, de az első dolgom nem az volt, mint általában, miszerint kimegyek a mosdóba letusolni, fésülködni és a többi, hanem odarohantam az ablakhoz megnézni, hogy nincs-e ott semmi, pedig tudtam, hogy buta ötlet, hiszen a „támadóm” csak éjszaka zargatott, hajnalban, mikor már a nap kezdett kelni, nem zavart fel további álmomból.
Azonnal, amint biztos voltam benne, hogy Stephanie felkelt, átmentem hozzá elmesélni, mi volt velem az éjjel.
- És ezután nem történt semmi? – kérdezte izgatottan, ugyanakkor rémülten.
- Nem, egyszer csak abbahagyta és nem zavart többet. – mondtam én is rettegéssel a hangomban.
- És a legrosszabb, hogy nem bírtam kivenni az alakot a sötétben, hogy állat volt-e, vagy esetleg ember, aki például be akart törni. – magyaráztam tovább.
- De neked ugye nem esett bajod? Mindened megvan.(?) – faggatott tovább aggódva.
- Én jól vagyok, ép és egészséges, csak éppenséggel rémült. De nagyon – fejeztem be, mert nem akartam erről tovább beszélni, ezért inkább másfele tereltem a szót.
- A testvérednek hogy megy Európában? – próbáltam improvizálni és a beszédet minél másabb irányba terelni. Stephanie testvére, Thomas Európában dolgozik üzletemberként, csakúgy mellékesen.
- Ó, neki most nagyon jól mennek a dolgai. A szerelem is rátalált idő közben… - és ezzel Steph mély gondolkodóba esett. Egy idő után megkérdeztem, mi a helyzet.
- Min gondolkodsz annyira?
- Csak azon, hogy a környezetemben egyre több ember esik szerelembe, még ha az akár viszonzatlan is. Az Európában élő bátyám is rátalált, te is beleestél Eric-be, a szüleink már sok évvel ezelőtt egymásra találtak. Még az öcséd is jár valakivel! Csak én vagyok szingli! – szomorodott el egy pillanat alatt.
- Na, idefigyelj, Steph! Most éppenséggel neked a legjobb! Te még válogathatsz! Te még élhetsz! Neked még van szabadságod! Ellentétben mindazokkal, akiket most felsoroltál, köztük én. Én már be vagyok börtönözve az örök egyedüllét kamrájába, hiszen ki az, aki belém szeretne? Nem vagyok olyan jó alkatú, mint te. Az öcsém se választhat most egy jó ideig. A szüleinkről meg ne is beszéljünk, ott már a házasság az úr. Szóval ne siránkozz, inkább élvezd, amíg lehet, mert egyszer majd nálad is beüt a mennykő és te is szerelmes leszel. És lehet, hogy úgy jársz, mint én, lehet, hogy úgy, mint a bátyád, de többet nem lesz választásod egy jó ideig. – teremtettem le helyből szegényt. Na, itt még nagyobb gondolkodóba esett, aztán válaszolt.
- Igazad van! Addig kell élveznem, amíg lehet! Köszönöm Maya! Mihez is kezdenék én nélküled?
- Jaj, hagyd már! Ez semmi nem volt, csak helyreráztalak. – nevettem el magam. Steph is velem nevetett.
A délelőtt folyamán még elvittük sétáltatni Steph kutyáját, Cimpy-t. Út közben összefutottunk a harmadik lány osztálytársunkkal. Ő is éppen kutyát sétáltatott, a parkba tartott, ahogy mi is, szóval vele mentünk. Az úton arról beszéltünk, hogy melyik smink természetes és melyik árt a bőrnek, aztán áttértünk a nyári munkára. Kiderült, hogy ő időben jelentkezett ahhoz, hogy pincérnő legyen a Bianco Café-ban. Minden külvárosi tini odajár délutánonként, úgyhogy neki elég elfoglalt délutánjai lesznek. Mi is meséltünk a botanikus kertről, és sikerült úgy leírnunk, hogy ő is meg akarja nézni. Azt mondtuk, hogy holnap akár el is jöhet meglátogatni minket munka közben. Majd mi körbevezetjük. Tudtam, hogy Eric holnap elfoglalt, a szüleinek segít pakolni, hiszen nem rég költöztek ide és még van néhány kipakolandó doboz. Ezért ajánlottam pont a holnapot. Neki rendben volt.
Másnap nemcsak Stephanie várt a kapuban, hanem Debbie is ott volt. Együtt szálltunk fel a buszra, ami elvisz a botanikus kertig. Amikor odaértünk, szállítókat láttunk, éppen valamilyen fákat hoztak, de ilyen távolról nem láttam a címkéjüket. Debbie-t bevezettük a kapun, ugyanúgy bámulta a helyet, mint mi először. Így kívülről vicces volt látni, amikor valakinek leesik az álla. Akkor még jobb volt, mikor átvezettük a kert másik felébe. Nem tartott sokáig, amíg mindent megmutattunk neki és mennie is kellett, nekünk meg dolgozni, ezért kivezettük a kis kék ház elé, megkérdeztük, hogy innen már hazatalál-e, azt mondta igen, mi meg visszamentünk a gondozandó területre. Beültettünk három fát abból, amit az a nő mondott, azután folytattuk a gyomok eltűntetését. Eric-nek nem lesz olyan sok dolga holnap.
Estefelé még beugrottunk a Bianco Café-ba meglátogatni Debbie-t és ittunk egy alkoholmentes koktélt, olyan finom. Hűha, ez a csaj aztán nem semmi, hogy pörög! Szerintem most miatta van ilyen nagy forgalom. Úgy körülbelül fél órát voltunk ott, aztán hazamentünk, Steph feljött hozzám és megkérdeztük, hogy itt aludhat-e. Hú, későn feküdtünk le, kicsivel éjfél után, de én így is korán, úgy 9 körül fogok kelni.
Nagyon furcsa álmom volt. Valami nagyobb lény üldözött, de nem tudtam megmondani mi az, csak annyit, hogy négy lábon jár. Sötét volt és egyszer csak úgy döntöttem, hogy megállok. A már szörnynek mondható állatféleség is megállt, pont előttem és valamiféle fura, talán nyüszögésre hasonlító hangot adott ki. Aztán egyszer csak minden eltűnt körülöttem és a botanikus kertben találtam magam, de Steph nem volt sehol, elkezdtem dolgozni, egy perc múlva pedig Eric jött be a sövénykapu alatt futva, az ölébe vett és amikor visszanéztem, hogy vajon ez a félig idegen miért akar, nem is tudom,megmenteni, akkor annyit láttam még mielőtt a fiú kiugrott velem a kerítésen, hogy egy hatalmas, az átlagosnál is nagyobb tigris üldöz. A kerítésnél megragadt, de tovább üvöltött és látni lehetett a hatalmas szemfogait, a szemében pedig értelmet és dühöt véltem felfedezni. Eric letett a földre és elkezdett közeledni hozzám. Itt ébredtem fel. Ah, soha nem fogom megtudni, hogy Eric mit akart?
Amikor Stephanie is fölkelt elmeséltem neki minden részletet, érdeklődve hallgatta, aztán megpróbáltunk rájönni az álom jelentésére, de nem jutottunk semmire, még az Álmok jelentése könyvvel sem.
- Sziasztok! Mi lenne a feladatom? – kérdezte. Hangja lágyabb volt, mint amit elképzelni tudtam volna, ugyanakkor férfiasan mély. Mivel én nem tudtam normálisan elmagyarázni, a fenébe is, Steph-nek kellett.
- Látod itt ezt a sok elszáradt növényt? A felét már kiszedtük, de maradt még, szóval azt is ki kéne szedni, aztán azokkal ott (mutatott a ház melletti cserepekre) helyettesíteni. Értetted? – mondta olyan hangsúllyal, mint az új diákoknak az iskolában, akik teljesen hülyék. Erre mérgesen néztem rá.
- Ennyi? Nem kell a növényeket tápszerezni, illetve visszavágni? Csak ültessük el? – kérdezett ismét engem. És ismét nem tudtam válaszolni. Megint Stephanie válaszolt.
- Nem, nekünk azt mondák, hogy csak szedjük ki ezeket itt, és ültessük a helyükre azokat. – mondta el még egyszer.
- Értem. Akkor a maradékot szedjétek ki én pedig csekkolom a beültetendőket és megmérem, mekkora gödröt kell ásni hozzájuk. – húúú, hát ez elég okosnak hangzott. Elment megmérni a kis bokrokat, én pedig gyorsan váltottam pár szót Steph-fel. Vagyis inkább ő velem.
- Ez meg mi volt?!? – kérdezte lenézően.
- Bocs, de egyszerűen nem tudtam megszólalni. És olyan furcsa érzésem van, mintha lepkék repkednének a gyomromban és a szívem majd kiugrik a helyéről. Tényleg nem tudtam beszélni. Bocsi még egyszer. – mentegetőztem, bár tudtam, hogy ellene nem sok esélyem van.
- Basszus Maya! Tőled kérdezte és nekem kellett válaszolnom! Nem is véletlen hogy tőled kérdezte! Általában attól kérdeznek, akiket okosnak, szépnek és mit is mondjak, a területen jónak látnak! Erre te bedobod a törülközőt és némát játszol! Normális vagy? – ordította le a fejem kapásból. Jó, hogy Eric nem hallotta. Nem hagyom magam, nem azért vagyok az, aki vagyok.
- Mi a franc? Próbálj meg te beszélni lepkékkel a hasadban és kiugró szívvel! Nem én tehetek róla! Ki gondolta volna, hogy helyes és okos egyszerre? Amúgy kérnék egy kis segítséget: ez milyen érzés? Mert nem tudom megfejteni. Ilyet még sose éreztem. – Mentettem ki magam és egyben eltereltem a szót rólam.
- Maya, szerelmes vagy! – butította le az elzsibbadt agyamnak.
- MI? – tátottam el a szám.
- Igen, bekopogott az Első Szerelem! – magyarázta el nekem Stephanie kedvesen.
- Úúristeen! – el is nyújtottam a szavaimat, de nem volt időm további gondolkodásra, mert Eric jött visszafele, mire az arcom ismét elkezdett égni.
- Megvannak a méretek. – jelentette be a biztonság kedvéért, majd elkezdett ásni a szabad helyeken.
- Jaj, elnézést, még nem mutatkoztam be. Eric Wolf vagyok. – tette le az ásót és nyújtotta felénk a kezét. Elsőként Stephanie viszonozta a gesztust
- Stephanie Tihan a nevem, üdvözöllek. Ő itt a barátom, Maya - na, totál hülyét csinált ezzel belőlem. Köszi Steph! Mindegy, először egy szót kéne magamból kipréselni.
- Szia! Maya Diamonds vagyok! – mondtam, bár inkább nevezzük suttogásnak.
- Fáj a torkod? – kérdezte és véltem némi aggódást felfedezni a hangjában. Érdekes.
- Nem, nem. Csak sokat kell az… Öööö… Öcsémet fegyelmeznem. Rossz gyerek! Miatta folyton berekedek! – találtam ki a leghihetőbb mesét.
- Értem. Hány éves? – kérdezte. Jesszus! Érdekli?
- Tizennégy, de júliusban lesz tizenöt.
- Nekem húgom van, vele is igen nehéz, sokat hisztizik. – nevette el magát. Én is nevettem, de még mindig vörös voltam, mint a rák. De ciki!
- Mindjárt jövök! – szóltam, azzal elfutottam a ház felé. Muszáj volt kimennem a mosdóba, hogy rendbe szedjem magam. Szerencsére egy minimális sminket mindig magamnál hordok, na meg a fésűmet. Szóval két perc alatt amennyit tudtam, annyit javítottam magamon, újra összefogtam a hajamat, most még szorosabbra, a szempillaspirál még nem kopott le, de a szememet újra kihúztam alul. Az arcom többi részét bő hideg vízzel lemostam, eltűntetve ezzel az izzadtságot és a ragacsot. Mindenemet, amit elővettem, visszapakoltam a táskámba, és már rohantam is vissza, dolgozni. Nem tudom miért, de úgy éreztem, hogy a távollétemben Steph és Eric nem szóltak egymáshoz.
Alig haladtam valamit a munkával, mert egész délután Ericet bámultam. Nem tudtam vele betelni, mert levette a pólóját (melege volt) és hát mit mondjak. Ismét mondom, hogy nem szteroidokon nevelt srác, de nem is vézna, éppen megfelelő.
Akkor lepődtem meg igazán, amikor mindenki csöndben végezte a munkáját és ő egyszer csak megszólalt.
- Maya, hány éves vagy? – kérdezte érdeklődéssel. Annyira meglepett, hogy köpni-nyelni nem tudtam.
- 17 vagyok. – válaszoltam még mindig kábultan. Nem értette miért vagyok ilyen állapotban.
- Valami baj van? Sápadtnak tűnsz! Hozzak egy kis vizet? – kérdezte aggódva, én pedig teljesen megrémültem attól, amit mondott. Ennyire látszik rajtam, hogy félek megszólalni?
- Nem, nem, jól vagyok – feleltem és megpróbáltam kicsit erősebb hangnemet megütni.
- Akkor rendben van – fejezte be, de a hangja gyanakvó maradt. Én is az maradtam, miután végiggondoltam, hogy neki semmi aggódnivalója nincs rajtam. És gondolkoztam egész nap ezen, de nem jutottam semmire.
Még az volt rendkívül furcsa, amikor véget ért a munkaidőnk, és megint mindenki kezet fogott, olyan volt egy pillanatra Eric közeledése, mintha nem kezet rázni, hanem ölelni jönne oda hozzám. De ezt a gondolatot gyorsan kivertem a fejemből, mert könyörgöm, mégis mi köze hozzám Ericnek, hogy itt ölelgessen? Biztos félreértelmeztem a testbeszédét.
És eljött az évzáró napja. Végre elkezdődhet a nyári szünet, a munkával nem lesz gond, hiszen szeretem, amit csinálok. Szóval azért ma mégis kivettem egy nap szabadságot, az évzáró miatt, mert Stephanie-vel úgy tervezzük, hogy bemegyünk a városba pár új nyári ruháért, amiket az újságokban láttunk és úgy tetszettek. Reggel természetesen ünneplőt vettem fel, mint az ilyen alkalmakra mindig, de megbántam, hogy harisnyát is vettem fel, mert az időjárás szerint ma kicsit, csupán pár fokkal lett volna hidegebb az átlag 20-25°-nál, ehelyett éppen hogy az ellentétje történt, és mindenki majd’ megsült a ruhákban, amiket felvett, beleértve én is. Szóval a délelőtt izzadósan telt, szerencse, hogy nem volt hosszú az ünnepség. Hazamentem, hideg vízzel letusoltam. Annyira jól esett, hogy még egyszer letusoltam ugyanúgy hideg vízzel. Aztán felvettem valami klassznak mondható cuccot, ami ebben az esetben egy kék pántos póló volt, aminek az elejét ezüst flitterek borították, persze ízlésesen, egy combközépig érő fehér gatya zsebbel, és egy strandpapucs. A hajamat magas lófarokba fogtam, hogy ne melegítse a nyakam, és fölvettem a kedvenc nyaklánc-karkötő szettemet, ami úgyszintén kék volt egy kis ezüst díszítéssel. Pont illett a pólóhoz. Stephanie most egy rózsaszín rövidnadrágot vett fel egy sárga pólóval, és ő is strandpapucsot húzott a lábára. Bár ő karkötő és nyaklánc helyett inkább a fülbevalót választotta.
Buszra szálltunk és fél órát utaztunk. Hát igen, messze vagyunk a belvárostól. Mikor odaértünk, azonnal indultunk a kedvenc fagyizónkhoz, hogy egy kicsit lehűsítsük magunkat ebben a nagy hőségben. Én vaníliát vettem, Steph epreset. Miután megettük a hűsítőnket, mentünk is a plázához. Nem vagyunk pláza-cicák, de ezt a központot mindenki ismeri, még mi, külvárosiak is, úgyhogy azonnal megtaláltuk a ruhaboltot, amit kerestünk. Bementünk és hát a barátaim között köztudott, hogy én egy kicsit ruhamániás vagyok, úgyhogy engem igen nehezen lehetett csak kirángatni onnan. Szerencse, hogy van józan eszem és egy barátom, Steph, aki mindig segít, úgyhogy e két tényező segítségével ki tudtam jönni a boltból. Hú, az a sok ruha. Nem! Hagyjuk! Megvettük, amiért jöttünk, úgyhogy elindultunk haza.
Steph-hez mentünk fel, és persze a ruhákat azonnal felpróbáltuk, egyfolytában dicsértük egymást, hogy milyen jókat vett a másik. Aztán ismét előkerültek a smink-videók és megint jókat röhögtünk egymáson.
Nem aludtam ott Stephanie-nél, mert én korán kelő vagyok, ez egyfajta beállítottság lett nálam az iskolának köszönhetően, legjobb barátnőm viszont igazi hétalvó és én meg nem akarom fölébreszteni reggel 8-kor. Tehát hazamentem. Elköszöntünk egymástól, átöleltük egymást, ahogy mindig is tesszük.
Ma éjjel volt először, hogy igazán féltem a sötét éjszakától. Ugyanis éppen hogy elaludtam, valami furcsa zajra keltem fel hirtelen. Mintha valaki kopogna az ablakon. Ami igazából lehetetlenség, hiszen a szobám a második emeleten van. Úgyhogy felkapcsoltam a villanyt és odamentem az ablakhoz, majd lenéztem a kertbe. Ebben a pillanatban csapott meg a félelem első hulláma, láttam valamit mozogni a kert szélén, de éppen csak elcsíptem, ahogy kiszökik a kerítésen, és nem tudtam felismerni, hogy állat volt-e, vagy esetleg egy ember. Ez a jelenet az éjjel még kétszer ismétlődött meg, de soha nem sikerült kivennem az alakot a sötétben. Aznapi éjszakám rettegésben telt, arra vártam, hogy mikor jön fel hozzám az a valami. Csak remélni tudtam, hogy véletlenül dobálta pont az én ablakomat. Dobálta? Vagy esetleg kopogtatott rajta. Ki tudja, de az ablakot bezártam amennyire csak lehetett.
Reggel, mint mindig szoktam, korán felkeltem, de az első dolgom nem az volt, mint általában, miszerint kimegyek a mosdóba letusolni, fésülködni és a többi, hanem odarohantam az ablakhoz megnézni, hogy nincs-e ott semmi, pedig tudtam, hogy buta ötlet, hiszen a „támadóm” csak éjszaka zargatott, hajnalban, mikor már a nap kezdett kelni, nem zavart fel további álmomból.
Azonnal, amint biztos voltam benne, hogy Stephanie felkelt, átmentem hozzá elmesélni, mi volt velem az éjjel.
- És ezután nem történt semmi? – kérdezte izgatottan, ugyanakkor rémülten.
- Nem, egyszer csak abbahagyta és nem zavart többet. – mondtam én is rettegéssel a hangomban.
- És a legrosszabb, hogy nem bírtam kivenni az alakot a sötétben, hogy állat volt-e, vagy esetleg ember, aki például be akart törni. – magyaráztam tovább.
- De neked ugye nem esett bajod? Mindened megvan.(?) – faggatott tovább aggódva.
- Én jól vagyok, ép és egészséges, csak éppenséggel rémült. De nagyon – fejeztem be, mert nem akartam erről tovább beszélni, ezért inkább másfele tereltem a szót.
- A testvérednek hogy megy Európában? – próbáltam improvizálni és a beszédet minél másabb irányba terelni. Stephanie testvére, Thomas Európában dolgozik üzletemberként, csakúgy mellékesen.
- Ó, neki most nagyon jól mennek a dolgai. A szerelem is rátalált idő közben… - és ezzel Steph mély gondolkodóba esett. Egy idő után megkérdeztem, mi a helyzet.
- Min gondolkodsz annyira?
- Csak azon, hogy a környezetemben egyre több ember esik szerelembe, még ha az akár viszonzatlan is. Az Európában élő bátyám is rátalált, te is beleestél Eric-be, a szüleink már sok évvel ezelőtt egymásra találtak. Még az öcséd is jár valakivel! Csak én vagyok szingli! – szomorodott el egy pillanat alatt.
- Na, idefigyelj, Steph! Most éppenséggel neked a legjobb! Te még válogathatsz! Te még élhetsz! Neked még van szabadságod! Ellentétben mindazokkal, akiket most felsoroltál, köztük én. Én már be vagyok börtönözve az örök egyedüllét kamrájába, hiszen ki az, aki belém szeretne? Nem vagyok olyan jó alkatú, mint te. Az öcsém se választhat most egy jó ideig. A szüleinkről meg ne is beszéljünk, ott már a házasság az úr. Szóval ne siránkozz, inkább élvezd, amíg lehet, mert egyszer majd nálad is beüt a mennykő és te is szerelmes leszel. És lehet, hogy úgy jársz, mint én, lehet, hogy úgy, mint a bátyád, de többet nem lesz választásod egy jó ideig. – teremtettem le helyből szegényt. Na, itt még nagyobb gondolkodóba esett, aztán válaszolt.
- Igazad van! Addig kell élveznem, amíg lehet! Köszönöm Maya! Mihez is kezdenék én nélküled?
- Jaj, hagyd már! Ez semmi nem volt, csak helyreráztalak. – nevettem el magam. Steph is velem nevetett.
A délelőtt folyamán még elvittük sétáltatni Steph kutyáját, Cimpy-t. Út közben összefutottunk a harmadik lány osztálytársunkkal. Ő is éppen kutyát sétáltatott, a parkba tartott, ahogy mi is, szóval vele mentünk. Az úton arról beszéltünk, hogy melyik smink természetes és melyik árt a bőrnek, aztán áttértünk a nyári munkára. Kiderült, hogy ő időben jelentkezett ahhoz, hogy pincérnő legyen a Bianco Café-ban. Minden külvárosi tini odajár délutánonként, úgyhogy neki elég elfoglalt délutánjai lesznek. Mi is meséltünk a botanikus kertről, és sikerült úgy leírnunk, hogy ő is meg akarja nézni. Azt mondtuk, hogy holnap akár el is jöhet meglátogatni minket munka közben. Majd mi körbevezetjük. Tudtam, hogy Eric holnap elfoglalt, a szüleinek segít pakolni, hiszen nem rég költöztek ide és még van néhány kipakolandó doboz. Ezért ajánlottam pont a holnapot. Neki rendben volt.
Másnap nemcsak Stephanie várt a kapuban, hanem Debbie is ott volt. Együtt szálltunk fel a buszra, ami elvisz a botanikus kertig. Amikor odaértünk, szállítókat láttunk, éppen valamilyen fákat hoztak, de ilyen távolról nem láttam a címkéjüket. Debbie-t bevezettük a kapun, ugyanúgy bámulta a helyet, mint mi először. Így kívülről vicces volt látni, amikor valakinek leesik az álla. Akkor még jobb volt, mikor átvezettük a kert másik felébe. Nem tartott sokáig, amíg mindent megmutattunk neki és mennie is kellett, nekünk meg dolgozni, ezért kivezettük a kis kék ház elé, megkérdeztük, hogy innen már hazatalál-e, azt mondta igen, mi meg visszamentünk a gondozandó területre. Beültettünk három fát abból, amit az a nő mondott, azután folytattuk a gyomok eltűntetését. Eric-nek nem lesz olyan sok dolga holnap.
Estefelé még beugrottunk a Bianco Café-ba meglátogatni Debbie-t és ittunk egy alkoholmentes koktélt, olyan finom. Hűha, ez a csaj aztán nem semmi, hogy pörög! Szerintem most miatta van ilyen nagy forgalom. Úgy körülbelül fél órát voltunk ott, aztán hazamentünk, Steph feljött hozzám és megkérdeztük, hogy itt aludhat-e. Hú, későn feküdtünk le, kicsivel éjfél után, de én így is korán, úgy 9 körül fogok kelni.
Nagyon furcsa álmom volt. Valami nagyobb lény üldözött, de nem tudtam megmondani mi az, csak annyit, hogy négy lábon jár. Sötét volt és egyszer csak úgy döntöttem, hogy megállok. A már szörnynek mondható állatféleség is megállt, pont előttem és valamiféle fura, talán nyüszögésre hasonlító hangot adott ki. Aztán egyszer csak minden eltűnt körülöttem és a botanikus kertben találtam magam, de Steph nem volt sehol, elkezdtem dolgozni, egy perc múlva pedig Eric jött be a sövénykapu alatt futva, az ölébe vett és amikor visszanéztem, hogy vajon ez a félig idegen miért akar, nem is tudom,megmenteni, akkor annyit láttam még mielőtt a fiú kiugrott velem a kerítésen, hogy egy hatalmas, az átlagosnál is nagyobb tigris üldöz. A kerítésnél megragadt, de tovább üvöltött és látni lehetett a hatalmas szemfogait, a szemében pedig értelmet és dühöt véltem felfedezni. Eric letett a földre és elkezdett közeledni hozzám. Itt ébredtem fel. Ah, soha nem fogom megtudni, hogy Eric mit akart?
Amikor Stephanie is fölkelt elmeséltem neki minden részletet, érdeklődve hallgatta, aztán megpróbáltunk rájönni az álom jelentésére, de nem jutottunk semmire, még az Álmok jelentése könyvvel sem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése