10. FEJEZET Egy új ember...

A kertben ott ült egy hatalmas farkas, tényleg akkora volt, mint egy… mondjuk egy tigris. Nem tűnt gonosznak, és nem azt láttam rajta, hogy meg akar enni vagy valami hasonló, de akkor is! OTT ÜL EGY FARKAS! Aminek azért örülök, mert a kedvenc állatom, és azért nem, mert ez egy vadállat és ki tudja, mit akar. Vagy 3 métert ugrottam, amikor két szökkenéssel mellettem termett és leült a lábam mellé, onnan nézve fel rám. Átfutottam a kert másik végébe, nem akartam bántani, de azt se akartam, hogy ez fordítva megtörténjen. Imádom a farkasokat és ámultam rajta, ameddig észre nem vettem, hogy megint közelít. Nem akartam zajt csapni, ezért megálltam, hogy fel ne sikoltsak, de nagy volt a kísértés. Nem láttam rajta, hogy meg akarna támadni, de azért óvatos voltam. A következő, amit hallottam, megdöbbentett. A farkas nyüszített egyet. Annyira furcsálltam, hogy lefagytam egy zavart arckifejezéssel. A vadállat félrefordította a fejét, mint egy kutya. Mintha ő meg engem furcsállna. Bár a kezem úgy remegett, hogy azt hittem, ha leteszem a talajra, földrengést csinálok vele, de óvatosan kinyújtottam a kedvenc állataim egyik példánya felé és vártam a reakciót. A farkas érdekes módon oldalra lógatta egy másodpercre a nyelvét, aztán odajött hozzám és megszagolta a kezemet. Igyekeztem nem elrántani előle, de inkább nem csináltam semmi egyebet, csak nagyon-nagyon lassan leeresztettem. Hihetetlen! Csóválta a farkát! Ilyet ezektől az állatoktól még sose láttam, se tévében, se állatkertben, se sehol. Aztán… Aztán odaült… a lábamhoz. Nagy koncentrációba került, hogy ne ugorjak el megint, habár a farkas nem tűnt gonosznak, se veszettnek. Nem habzott a szája, vagy ilyesmi. Tök átlagos vadállat volt. Már ha ezt vadnak lehet nevezni. Nem akartam elnevezni, de automatikusan beugrott a Jake név. Azt se tudom, miért pont ez, de tetszett. És akkor, mint egy idióta, elkezdtem beszélni a farkashoz.
- Hogy tetszik a Jake név? Egyet ugass, ha nem, és kettőt, ha tetszik. – jézusom, pont, mint egy hülye. De úgy tűnik megértette, mert ugatott egyet. Ezek szerint nem jó. Arcon csaptam volna magam, amiért eszembe jutott, de most azt kérdeztem az állattól:
- És milyen lenne… az Eric? – amint kimondtam, el is pirultam, de olyan mértékben, mintha egy óráig kint lettem volna egy olyan helyen, ahol nagyon hideg van. Már húztam a szám, hogy talán mégis én vagyok a hülye és nem is értett az állat, de aztán kettőt ugatott. Ó, ez az! Bejött neki a névválasztásom! Bár kicsit rosszul érzem magam, mert mi van, ha lány, de… Ha egy fiúnév bejött neki akkor bizonyára hím.
- Miért vagy itt? – először azt kellett volna kérdeznem, hogy mégis hogyan jött ide, de nem lenne itt egy farkas a kertben, ha csak nem akar valamit. Ha nem szeretne semmit „mondani” vagy mutatni, akkor már rég elment volna. Elkezdett halkan ugatni, kicsiket, rövideket. Aztán megfogta a melegítőm alját a térdemnél és gyengéden (ha lehet ezt mondani egy állatnál) elkezdett húzni a kapu felé. Csak én éppenséggel most nem akartam sehova se menni. Steph másfélóra múlva megérkezik a repülővel és én megígértem neki, hogy kimegyek elé. Szent ég! De jó hogy eszembe jutott! Ahhoz hogy kiérjek, most kell elindulnom! A reptér innen busszal messze van és kb. másfél óra alatt érek oda! Jaj!
- Kedves Eric! – jaj de fura ezt mondani egy farkasnak – Engedj el! Majd később megmutatod, de nekem most nem jó! Ki kell mennem egy barátom elé a reptérre és csak későn tudok odaérni, ha marasztalsz! Kérlek, eressz el! – nagyon, de nagyon engedelmes farkas volt, mert nyüszített ugyan, de elengedett és aztán… Olyan emberi volt, ahogy nézett. Ki lehetett olvasni két nagy – és félelmetes – szeméből a szomorúságot. Leült a kapuba és onnan nézett engem, ahogy hátrálok (tudom, hogy ilyen vadállatoknak SOHA nem szabad hátat fordítani) az ajtónk felé és bemegyek. Szerintem még akkor is az ajtót nézte, amikor én már éppenséggel átöltözni készültem, mert megvoltak a ruhák, amiket felveszek. Amikor kész lettem, kinéztem az ablakon, de hajdan megismert barátom már nem volt ott. Lementem, gyorsan bekaptam valamit, mert éhes lettem, hagytam egy üzenetet a családnak és már indultam is. A buszon nem volt kellemes, de legalább kevesen voltak.

      A reptéren még ilyenkor is kész káosz volt. Rengeteg ember, mindenki keresi, hogy hova kell mennie, egy csomó külföldi. Még engem is kérdezett egy pár, de én olyan iskolába jártam, ahol magyarul tanítottak, a mostaniban pedig franciául, a turisták viszont inkább spanyolok voltak és olaszok, meg hasonló ilyen nemzetiségűek, nagy pechemre és az övékére is, nem tudtak angolul. Ahogy a terminálokat lestem, végre megláttam Stephanie-ék járatát. Biztos voltam benne, hogy ők azok, mert mondta, hogy a gép, amivel mennek és jönnek, egyedien van festve. Még képet is mutatott róla, innen ismertem fel. Innentől kezdve megpróbáltam nem szem elől veszteni a gépet és az utasok hömpölygését, mert tudtam, hogy köztük lesz a legjobb barátnőm és családja. De nem láttam azt a mindenhol felismerhető szőke haját és már kezdtem félni, hogy történt vele valami, amikor valaki hátulról elkapott, én pedig sikoltottam egy rövidet. Megfordultam és egy olyan lány látványa tárult elém, aki alacsonyabb nálam (talán egy fejjel, de messzebb állt ahhoz, hogy megállapítsam), barnás-szőke haja a válláig ér és kicsit kerekded volt a feje, zöldes-kék szeme egyenesen az enyémbe fúródott és rémületet tükrözött.
- Ki vagy te? Ismerjük egymást? – kérdeztem tőle furcsállóan. Mi az, hogy egy idegen csak úgy idejön és… Nem érdekes, az érdekelt, hogy a lány honnan ismer.
- Maya! Én vagyok a…
- Ácsi! Honnan tudod a nevemet? – kezdtem bepipulni. Ki mondta meg neki?
- Aha, értem már. Steph! Gyere elő! Nem jó vicc! Téged akarlak látni, nem az átverő segédedet! – mondtam egy picit hangosabban a beszédhangnál.
- Maya! Ha hagynád, hogy elmondjam… - erre megforgattam a szemem.
- Ah, mondjad! – kezdtem unni a játékot.
- Én… vagyok… Stephanie… - erre kitört belőlem a röhögés.
- Nem lehetsz te! Stephanie-t már kilencedik osztály óta ismerem és ő abszolút nem így néz ki! – fakadtam ki, de nem akartam, hogy mindenki minket nézzen, úgyhogy lejjebb vettem a hangerőmből.
- Nézd! Ott jönnek a szüleim! – aztán odaintegetett Steph szüleinek.
- Ne szórakozz velem! Most azonnal magyarázd el, hogy mi folyik itt… Ööö… Mi a neved?
- Stephanie vagyok!!! – akkor sem veszem be. Steph, ez egy rossz tréfa, ezért még számolunk, gondoltam magamban.
- Nem tudom, ki vagy, de Stephanie szülei engem hazavisznek, ha megengednéd – mondtam, azzal kikerültem a rejtélyes lányt és odasiettem barátnőm szüleihez.
- Megmondanák nekem, hogy hol van a lányuk? Kicsit össze vagyok zavarodva. – kértem őket. Erre ők furán összenéztek.
- Megyünk haza. Gyere. – mikor ezt mondták, a titokzatos nőszemély megint mellettem állt.

   Az út hazafele borzasztóan nyomasztó volt, senki se szólt egy szót se, szerencse, hogy az út kocsival csak feleannyi idő, mint busszal. Mikor odaértünk Stephanie-ék háza elé, megvártam, még kinyitják a szülők az ajtót, segítettem becipekedni, aztán rohantam fel Steph szobájába. Amikor kinyitottam a szobaajtót, csak egy üres háló tárult elém. Megint hallottam a lány hangját a hátam mögül.
- Hagy magyarázzam el, hogy mi folyik itt! – kérte.
- Azt megköszönném! – mondtam mérgesen, azzal lehuppantam az ágy szélére, ő pedig a puffra.