11. FEJEZET Varázsos...

-          Na, halljam! – förmedtem rá.
- Miért nem hiszed el, hogy én, én vagyok?
- Mert abszolút nem hasonlítasz a legjobb barátnőmre, Stephanie-re! Bizonyítsd, ha tényleg te vagy és ez nem valami vicc! Én csak viszont akarom látni a barátnőmet! – a mondat végére már sírós hangom volt és elcsuklott.
- Figyelj. Én nem egészen vagyok az, akinek te megismertél kilencedikben. A francba is, ki fogsz röhögni. Tudom, hogy sok olyan könyvet olvastál, ahol természetfeletti lények vannak. Például a Twilight sorozat. Vagy amit éppen most olvasol.
- Oké… Folytasd! – mondtam magabiztosan, de olyan arcot vágtam hozzá, hogy nem hiszem, hogy a hangom hiteles maradt.
- És azt is tudom, hogy hiszel ezekben a lényekben és szeretnél velük egyszer valamikor találkozni. Hogy tudd, hogy milyenek.
- De én ezt csak Steph-nek… Jézusom… Tényleg te…? – suttogtam.
- Igen – válaszolt ő is suttogva. – Én vagyok. És el kell mondanom neked valamit. Én nem egészen… vagyok… - itt elhallgatott egy pillanatra, erre én bíztatóan néztem rá, és ő folytatta. – Nem vagyok… teljesen ember. Sőt, mondhatni, nem is vagyok az. – megint megállt és figyelte a reakcióm, de nem láthatott semmit, mert az arcom teljesen lefagyott, ahogy minden más testrészem is. Csak azt hallottam és láttam, hogy beszél, de nem érzékeltem semmi mást körülöttem. Nem tudtam elhinni, amit most mondott. Nem tudtam, hogyan érezzek. Legyek boldog, hogy a kívánságom hamarabb bekövetkezett, mint azt gondolni mertem volna, vagy boruljak ki és bújjak el előle a szekrénybe? Maradtam semleges, amíg befejezi.
- Maya, én egy… boszorkány vagyok – bökte ki, majd engem tanulmányozott, még mindig a reakciómra várva. De én csak annyit tudtam kinyögni:
- Eddig miért nem így néztél ki? – tudtam, hogy varázsló nem lehet, mert azok a férfiak. A nőket boszorkányoknak hívják, és személytől függ, hogy gonoszak-e, vagy nem. Steph nem volt az.
- A boszorkányoknak is vannak különféle… hogy is mondjam… szabályaik. Ezek kiterjednek a szerelemre is… - megint szünetet tartott, de most nem miattam. Hanem önmaga miatt. – A legelső ezek közül, hogy ha bármilyen bűbájt használunk magunkon, az megszűnik, amikor… szerelembe esünk – alig bírta kimondani az utolsó két szót. Én a mondat elejét nem fogtam fel, de nem voltam annyira sokkban, hogy ne tudtam volna, hogy ezek szerint a legjobb barátnőm szerelmes! Felálltam, odamentem hozzá és átöleltem. Éreztem, ahogy megkönnyebbül, majd viszonozta az ölelést és könnyekben tört ki. Én pedig nem értettem, miért sír, de most nem akartam faggatni erről. Inkább megkérdeztem, miért változtatta magát olyanná, amilyennek megismertem.
- Hát tudod… - a könnyeit törölgetve elkezdte elmesélni, mi volt általánosban. Én mindeközben minden szavára figyeltem, és hoztam neki zsepit is. -… és utáltam, hogy alacsony vagyok, kerek a fejem, lapos vagyok és seszínű a hajam. Szóval csináltam egy ilyen bűbájt magamon, hogy a gimiben tiszta lappal induljak. – regélte el az utolsó szóig. Ekkor én fölálltam, felhúztam t a puffból és beállítottam a tükör elé, majd szépen, mellette állva elmondtam neki, mit gondolok.
- Nézz a tükörbe. Nem vagy se alacsony, se lapos, nem is olyan kerek a fejed! A hajadat pedig befestheted. Manapság 5 perc alatt felteszik a festéket és további 10 alatt kész leszel. – vigasztaltam, aztán szembefordítottam őt magammal. – Most pedig mondd el a fiúról, hogy mi volt. – bíztattam.
- Oké. Hát, első látásra szerelem. És kiderült, hogy ő is amerikai a családjával együtt. Hallottuk, hogy valaki azt a nyelvet beszéli, amit mi, megkerestük az illetőt és tök jól elbeszélgetett a mi kis családunk az övével.
- Na? És hogy néz ki? – kérdeztem fültől fülig érő mosollyal.
- Barna, szinte fekete haja van, kék szeme, amiben azonnal elmerültem. Magas. De Eric-nél nem magasabb – mondta egy rá jellemző huncut mosollyal.
- És az izmai is rendben vannak. A neve pedig Adam. Tudod, hogy ez az egyik kedvenc fiúnevem. Az arca nem hasonlít Eric-ére, és tudom, hogy minden más talán igen, de az arca nem. Rég tudtuk, hogy nekünk hasonló pasik jönnek be, de az arc-ízlésünk mindig homlok-egyenest más volt. Pont ezért nem jött be nekem Eric se. Nem sértésnek mondom, de tudom, hogy te érted, miről beszélek.– folytatta izgatottan. – És tudod, mi a legjobb?
- Na mi? – én is izgatott voltam.
- Apám persze végig rajta tartotta a szemét – ezt követően ő megforgatta az övéit amolyan „apák, már csak ilyenek” stílusban – és amikor hazaértünk, mert, hogy ez egy étteremben volt, azt mondta nekem, hogy a fiú se ember, nem tudja mi, de nem ember. És észrevette, hogy néz engem. És képzeld! Megkérdezte a teljes nevem és másnap villogott a közösségin, hogy bejelölt! ÁÁÁÁ! – sikoltoztunk egy rövidet. Ez amolyan lányos szokás, mindig megmarad. – Megnéztem az adatlapját és nem is lakik olyan messze!!! A szomszédos városok egyike utáni városban lakik! ÁÁÁÁ! – még egy kis örömsikoly, a csajok már csak ilyenek.
- Visszatérve az eredeti témára: te tényleg boszorkány vagy? – majd kiugrottam a bőrömből.
- Igen! Megmutassam? – úgy láttam, ő is elég izgatott.
- Várj. Mondok neked valamit! Éhes vagyok! Gyümölcsöt szeretnék. – kértem tőle szélesen mosolyogva. Ő pedig a kezét az enyém felé tette, megkérte, hogy fordítsam a kézfejemet tenyérrel felfelé, ezután csak fehér csillogást láttam a kezem körül. Mikor a csillogós köd eltűnt, ott tartottam a markomban egy friss, ropogós, érett mangót.
- Tudsz adni egy kést és tányért is? – mondtam kicsit szégyellve magam, mert úgy éreztem, kicsit kihasználom.
- Persze! Nem gond! – az asztala felé intett, és máris ott volt a szép tányér egy megfelelő késsel. Mikor javában ettem a gyümölcsöt, beugrott valami érdekes.
- És hogy-hogy nem használsz varázspálcát?
- Ó, azt csak a kezdők és azok használják, akik jobban szeretik azzal csinálni a varázslást. Többek között sok férfi. A nők szoktak a kezükkel bűbájt osztani és varázsolni, de persze mindkét nemben vannak mindkét csoportból.
- És ezt lehet tanulni? – nagyon érdekelt.
- Bizonyos mértékig. Például amit most mutattam. Vagy egy ici-pici hangulatjavítást is lehet. De nagyobb fokú képzettséghez varázslónak vagy boszorkánynak kell születned.
- Értem! Te gondolom annak születtél. A szülőnek is annak kell lennie, hogy a gyerek is ilyen csodás természetfeletti lény legyen? – ha már ismerek egyet, nagyon szeretnék többet megtudni róluk.
- Akkor a legjobb, ha mindkét szülő varázsló és boszorkány, de persze akkor is működik, ha csak az egyik, mert akkor 50-50% az esély. Ha a közvetlen felmenőid nem ilyen lények, a nagyszülőtől is örökölheted, de arra sokkal, de sokkal kevesebb esély van.
- És veled hogy van?
- Nekem az egyik nagyszülőm anyai ágon, mindkét nagyszülőm apai ágon és anya és apa is boszorkány és varázsló.
- Akkor nálad nem is volt kérdéses, hogy te az leszel-e.
- Úgy van. Na de veled mi van mostanában? Nem hívtál az utolsó napokban! – mondta szomorúan.
- Gondolom már kiszúrtad a nyakláncot a nyakamban…
- Már a reptéren.
- Eric-től kaptam! Imádom őt! Szerelmes vagyok belé, de nagyon, ehhez kétség nem fér! És képzeld! Megvolt az első csók is és most járunk. – ezt kimondva elpirultam és lesütöttem a szemem. Stephanie rám ugrott és kinyomta belőlem a szuszt a szoros öleléssel. Én letaszigáltam őt magamról.
- Aú! Mióta vagy ilyen erős? – szisszent fel -
- Nem tudom. A csók utáni reggel egyébként tök jól indult, mert sokkal szebbnek láttam magam a tükörben. Aztán jött a kis öcsikém és olyat látott tőlem, ami megdöbbentette. Szerinte piszok gyorsan kaptam el az éppen leesni készülő poharat. De ez reggel volt és tudod, hogy olyankor milyen lassú a felfogása. – alighogy elhagyta a számat a kijelentésem, Steph megpróbált rám ugrani megint, de én sikeresen kitértem az útjából.
- Maya!(?) – kezdte kicsit furán. – Ez tényleg gyors volt. Te eddig nem tudtál ilyen jól kerülni. Kidobósban se szoktál olyan sokat nyerni – a futáson kívül ez az egyetlen sport, amiben nem voltam annyira jó, szóval ez a kijelentés megrémisztett. Mármint, mi bajom van?
- Van valami gond velem? – kérdeztem aggódva.
- Hányszor csókolóztál már természetfeletti lénnyel?
- Még egyszer se. Most tudtam meg, hogy egyáltalán tényleg léteznek. Steph, mi van? – de fogadok, hogy nem hallott, ugyanis olyan gondolkodásba esett.
- Mi van, ha ő is? – hallottam, hogy mondta, de nem láttam, hogy mozgott volna a szája.
- Nem is mondtad, hogy tudsz has beszélni! Amúgy kivel mi van, ha ő is? – érdeklődtem.
- Nem tudok has beszélni és nem mondtam semmi ilyes… Úristen… - rám nézett, de olyan arckifejezéssel, hogy nem tudtam róla leolvasni semmit. Ez megrémített. Eszembe jutott, hogy ideje lenne mennem.
- Steph, nagyon örülök, hogy újra láthatlak, de nekem haza kell mennem! Csoki! – ezt a köszönést csak egymás között használjuk. Odamentem hozzá átölelni, ahogy el szoktunk egymástól köszönni, de ő csak állt tovább egy helyben és mered maga elé. Minél gyorsabban megpróbáltam hazaérni innen. Megijesztett Stephanie viselkedése.

        Mikor odaértem a ház elé, Eric-et vettem észre, ahogy éppen a kocsijának dőlve figyelt engem és féloldalasan mosolygott. Majd’ elolvadtam tőle. Odasiettem hozzá és egy kis csókkal köszöntött.
- Te hogy-hogy itt? – kérdeztem.
- Gondoltam, meglátogatlak. Ma különösen szép vagy, ugye tudod? – elpirultam, de a szeméről nem tudtam levenni az enyémet. Valahogy ez a kék árnyalat is melegséget sugárzott.
- Köszönöm – mondtam – Te nemkülönben! Te minden nap jóképű vagy! – gyengéden elnevette magát, majd még egyszer megcsókolt, most hosszabb ideig.
- Bejössz?
- Aha. Nem reggeliztem, és most lettem éhes. Nem gáz, ha itt eszem?
- Dehogy! Én már ettem nálatok, szóval teljesen oké ebből a szempontból is. – mosolyogtam egy jó nagyot.
- Köszi – olyan gyönyörű mosolya van, hogy majdnem elájultam, de inkább bementünk ehelyett. Ez jobb ötletnek tűnt. Befelé észrevettem, hogy a farkas sincs már ott a kertben.
     Mikor leültettem a konyhában Eric-et, észrevettem, hogy még senki sincs ébren, ami elég érdekes, tekintve, hogy már legalább 11 óra múlt. Nem törődtem vele, vendégem van és éhes. Sütöttem neki kenyéren grillezett sajtot, meg magamnak is, tekintve, hogy még én se reggeliztem. Végül is gyorsan megvolt.
- Maya! – kiáltott fel
- Mi a baj?  Megégetted magad? – kérdeztem rémülten.
- Eh, dehogy is! Ez rohadt finom! Mikor tanultál meg így főzni?
- Óh, apám nagyon tehetséges szakács és anyám szerint tőle örököltem. És különben meg szeretek is főzni.
- Hazaviszlek, és ezen túl te fogsz nekem kaját csinálni – mondta röhögve, aztán úgy tömte magába a sajtot, hogy azt hittem, megfullad, én pedig elnevettem magam.
   Mikor megette, megkérdezte, hogy most mit is csináljunk.
- Nem tudom. Nem akarsz feljönni a szobámba? Megmutatnám az elkezdett könyvem… Bár nem igazán lehetne annak nevezni. – miért is mondtam el ezt neki? Még Steph se tud erről!
- Miről szól? – érdeklődött.
- Érdekel? – meglepő, hogy az ember mennyire gyorsan tud hangulatot váltani. Szégyenkezőből egy töredékmásodperc alatt lettem baromi izgatott.
- Hát… A természetfeletti világról… Köztudott, hogy imádom az ilyesmit. A két kedvenc könyvfajtám a tfl-ek és a gimis ifjúságik.
- A tfl-eket én is szeretem. Na mutasd! – felmentünk a szobámba és előkapartam a laptopom az ágy alól, igen, kicsit régen használtam. A regényemből még csak 2 fejezet volt meg, és nagyon reméltem, hogy tetszeni fog Eric-nek. Türelmetlenül vártam, hogy mikor olvassa el, ez pedig elég gyorsan megtörtént, csupán nekem tűnt fél órának.
- Nem csak főzni, de írni is rohadt jól tudsz, ugye tudod? – most vettem észre, hogy amióta felnézett, én visszatartottam a lélegzetem és görcsösen tartottam a vállam, ugyanis most egy hatalmasat fújtattam és szinte 1 emelettel lejjebb kerültek a vállaim. Eric felállt és odajött hozzám. Szorosan átölelt, ami nagyon jól esett. Viszonoztam és egy apró puszit nyomtam az arcára. Hirtelen csengetést hallottam.

     Ajtót nyitottam és Debbie-t láttam a szemem előtt, a kutyájával. Vagyis nem voltam benne biztos, hogy az ő kutyája, de ő sétáltatta.
- Ó, ő a te kutyád? – kérdeztem, miközben leguggoltam és megvakargattam a kis állat fejét.
- Igen, képzeld, tegnap kaptam! – én miért lettem ettől izgatott? Örültem neki, de nem gondoltam, hogy ilyen reakcióm lesz. Viszont Debbie szökkent egyet.
- Hozd MJ-t és menjünk kutyát sétáltatni! – mondta széles mosollyal.
- Pillanat! Egy perc, addig gyere be és ülj le a nappaliban. Várj meg ott. – aztán felmentem vissza Eric-hez.
- Debbie van itt, és hozta a kutyáját is. Azt szeretné, ha én is vele mennék. Jössz velem? – kérdeztem könyörgőn. Ő beleegyezett, én pedig köszönésképpen adtam neki egy csókot, ezután „begyűjtöttem” a kis kedvencemet, ráadtam a pórázt és visszamentem Debbie-hez.
- Indulhatunk! – amikor ezt mondtam, Eric is belépett a nappaliba, Debbie pedig bocsánatkérőn nézett rám.
- Nem tudtam, hogy vendéged van! Bocsi! – suttogta oda nekem.
- Nem gond! Őt is elhívtam! – suttogtam vissza. – Debbie, ő itt Eric. Eric, Debbie. Mehetünk?
- Persze!/Igen! – mondták ezeket egyszerre.

      Debbie a házunktól egy saroknyira búcsúzott el tőlünk és indult haza. Az is jó volt, hogy Laura-val és Lilly-vel is összefutottunk, legalább tudtunk egy-egy szót váltani. A séta olyan hosszúra sikeredett, hogy már munkaidő volt fél óra múlva. Amikor hazaértem, elmondtam anyáéknak, hogy ez meg az volt, aztán mentem Stephanie-hez. Eric felajánlotta, hogy elvisz, de nem engedtem meg neki, ugyanis nem akartam Steph-et egyedül hagyni, habár nem felejtettem el azt a furcsa viselkedést. Mintha kicsit meglepte volna, hogy ott vagyok, de persze megnyugodott, hogy nem hagytam egyedül. Ipeg, hogy beestünk kezdésre, Eric persze már ott volt. Észrevettem, hogy a kert egy része valamit elkapott, úgyhogy szóltam a többieknek:
- Gyerekek! Itt van egy problémás terület! – hívtam őket, aztán azt mondtam, mikor odaértek hozzám:
- Ti légyszi szedjétek ki ezt és a szomszédos növényeket, hogy ne terjedjen tovább. Én addig hozok ezek helyére valamilyen növényeket. – azzal elsiettem a kis görögös ház felé…
Külső szemszög:
Stephanie: Tudom, hogy ki vagy! Ilyet nem tudnak mások tenni Maya-val!
Eric: Kezdjük ott, hogy TE ki vagy?
Stephanie: Neked azt nem fontos tudnod! *fenyegető hang* Különben meg jobb, ha vigyázol magadra! Ismerek olyanokat, akik nem örülnének, hogy itt vagy!
Eric: *ledöbben* Tudom ki vagy! Stephanie! *összeszűkíti a szemét* És azt is tudom, hogy mi vagy! Egy boszorkány! Te bezzeg nem jelentesz veszélyt rá, mi? Én legalább a legutóbbitól is megvédtem! Egyébként csak hogy tudd: Nagyon kevesen vannak olyan társaim, akik ilyet csinálnak! Még nincs vége, de jön vissza a barátnőm!
Maya szemszöge:
Nem fogjátok elhinni, de másfél hónap után végre megtudtam a főnököm nevét. Mégpedig úgy, hogy Pete mondta, amikor olvastam egy papíron a növények melletti asztalon: úgy volt írva, hogy Janice, de Pete azt mondta, hogy „Zsönísz”-nek kell ejteni. Ezaz! Ezt követve összegyűjtöttem azt a pár növényt egy kis talicskába és kivittem a többiekhez, hogy dolgozhassunk. Nagyon furcsának éreztem körülöttem a légkört. Furcsán szikrázott, mintha apró villámok csapnának a fejem fölött. Nem értettem miért, hiszen Eric és Stephanie nem veszhettek össze, ugyanis ezzel a külsővel a fiúm csak nem ismeri fel a legjobb barátomat! A munka a későbbiekben lassan és nyomasztóan telt, de szerencsére egyszer csak vége lett.

10. FEJEZET Egy új ember...

A kertben ott ült egy hatalmas farkas, tényleg akkora volt, mint egy… mondjuk egy tigris. Nem tűnt gonosznak, és nem azt láttam rajta, hogy meg akar enni vagy valami hasonló, de akkor is! OTT ÜL EGY FARKAS! Aminek azért örülök, mert a kedvenc állatom, és azért nem, mert ez egy vadállat és ki tudja, mit akar. Vagy 3 métert ugrottam, amikor két szökkenéssel mellettem termett és leült a lábam mellé, onnan nézve fel rám. Átfutottam a kert másik végébe, nem akartam bántani, de azt se akartam, hogy ez fordítva megtörténjen. Imádom a farkasokat és ámultam rajta, ameddig észre nem vettem, hogy megint közelít. Nem akartam zajt csapni, ezért megálltam, hogy fel ne sikoltsak, de nagy volt a kísértés. Nem láttam rajta, hogy meg akarna támadni, de azért óvatos voltam. A következő, amit hallottam, megdöbbentett. A farkas nyüszített egyet. Annyira furcsálltam, hogy lefagytam egy zavart arckifejezéssel. A vadállat félrefordította a fejét, mint egy kutya. Mintha ő meg engem furcsállna. Bár a kezem úgy remegett, hogy azt hittem, ha leteszem a talajra, földrengést csinálok vele, de óvatosan kinyújtottam a kedvenc állataim egyik példánya felé és vártam a reakciót. A farkas érdekes módon oldalra lógatta egy másodpercre a nyelvét, aztán odajött hozzám és megszagolta a kezemet. Igyekeztem nem elrántani előle, de inkább nem csináltam semmi egyebet, csak nagyon-nagyon lassan leeresztettem. Hihetetlen! Csóválta a farkát! Ilyet ezektől az állatoktól még sose láttam, se tévében, se állatkertben, se sehol. Aztán… Aztán odaült… a lábamhoz. Nagy koncentrációba került, hogy ne ugorjak el megint, habár a farkas nem tűnt gonosznak, se veszettnek. Nem habzott a szája, vagy ilyesmi. Tök átlagos vadállat volt. Már ha ezt vadnak lehet nevezni. Nem akartam elnevezni, de automatikusan beugrott a Jake név. Azt se tudom, miért pont ez, de tetszett. És akkor, mint egy idióta, elkezdtem beszélni a farkashoz.
- Hogy tetszik a Jake név? Egyet ugass, ha nem, és kettőt, ha tetszik. – jézusom, pont, mint egy hülye. De úgy tűnik megértette, mert ugatott egyet. Ezek szerint nem jó. Arcon csaptam volna magam, amiért eszembe jutott, de most azt kérdeztem az állattól:
- És milyen lenne… az Eric? – amint kimondtam, el is pirultam, de olyan mértékben, mintha egy óráig kint lettem volna egy olyan helyen, ahol nagyon hideg van. Már húztam a szám, hogy talán mégis én vagyok a hülye és nem is értett az állat, de aztán kettőt ugatott. Ó, ez az! Bejött neki a névválasztásom! Bár kicsit rosszul érzem magam, mert mi van, ha lány, de… Ha egy fiúnév bejött neki akkor bizonyára hím.
- Miért vagy itt? – először azt kellett volna kérdeznem, hogy mégis hogyan jött ide, de nem lenne itt egy farkas a kertben, ha csak nem akar valamit. Ha nem szeretne semmit „mondani” vagy mutatni, akkor már rég elment volna. Elkezdett halkan ugatni, kicsiket, rövideket. Aztán megfogta a melegítőm alját a térdemnél és gyengéden (ha lehet ezt mondani egy állatnál) elkezdett húzni a kapu felé. Csak én éppenséggel most nem akartam sehova se menni. Steph másfélóra múlva megérkezik a repülővel és én megígértem neki, hogy kimegyek elé. Szent ég! De jó hogy eszembe jutott! Ahhoz hogy kiérjek, most kell elindulnom! A reptér innen busszal messze van és kb. másfél óra alatt érek oda! Jaj!
- Kedves Eric! – jaj de fura ezt mondani egy farkasnak – Engedj el! Majd később megmutatod, de nekem most nem jó! Ki kell mennem egy barátom elé a reptérre és csak későn tudok odaérni, ha marasztalsz! Kérlek, eressz el! – nagyon, de nagyon engedelmes farkas volt, mert nyüszített ugyan, de elengedett és aztán… Olyan emberi volt, ahogy nézett. Ki lehetett olvasni két nagy – és félelmetes – szeméből a szomorúságot. Leült a kapuba és onnan nézett engem, ahogy hátrálok (tudom, hogy ilyen vadállatoknak SOHA nem szabad hátat fordítani) az ajtónk felé és bemegyek. Szerintem még akkor is az ajtót nézte, amikor én már éppenséggel átöltözni készültem, mert megvoltak a ruhák, amiket felveszek. Amikor kész lettem, kinéztem az ablakon, de hajdan megismert barátom már nem volt ott. Lementem, gyorsan bekaptam valamit, mert éhes lettem, hagytam egy üzenetet a családnak és már indultam is. A buszon nem volt kellemes, de legalább kevesen voltak.

      A reptéren még ilyenkor is kész káosz volt. Rengeteg ember, mindenki keresi, hogy hova kell mennie, egy csomó külföldi. Még engem is kérdezett egy pár, de én olyan iskolába jártam, ahol magyarul tanítottak, a mostaniban pedig franciául, a turisták viszont inkább spanyolok voltak és olaszok, meg hasonló ilyen nemzetiségűek, nagy pechemre és az övékére is, nem tudtak angolul. Ahogy a terminálokat lestem, végre megláttam Stephanie-ék járatát. Biztos voltam benne, hogy ők azok, mert mondta, hogy a gép, amivel mennek és jönnek, egyedien van festve. Még képet is mutatott róla, innen ismertem fel. Innentől kezdve megpróbáltam nem szem elől veszteni a gépet és az utasok hömpölygését, mert tudtam, hogy köztük lesz a legjobb barátnőm és családja. De nem láttam azt a mindenhol felismerhető szőke haját és már kezdtem félni, hogy történt vele valami, amikor valaki hátulról elkapott, én pedig sikoltottam egy rövidet. Megfordultam és egy olyan lány látványa tárult elém, aki alacsonyabb nálam (talán egy fejjel, de messzebb állt ahhoz, hogy megállapítsam), barnás-szőke haja a válláig ér és kicsit kerekded volt a feje, zöldes-kék szeme egyenesen az enyémbe fúródott és rémületet tükrözött.
- Ki vagy te? Ismerjük egymást? – kérdeztem tőle furcsállóan. Mi az, hogy egy idegen csak úgy idejön és… Nem érdekes, az érdekelt, hogy a lány honnan ismer.
- Maya! Én vagyok a…
- Ácsi! Honnan tudod a nevemet? – kezdtem bepipulni. Ki mondta meg neki?
- Aha, értem már. Steph! Gyere elő! Nem jó vicc! Téged akarlak látni, nem az átverő segédedet! – mondtam egy picit hangosabban a beszédhangnál.
- Maya! Ha hagynád, hogy elmondjam… - erre megforgattam a szemem.
- Ah, mondjad! – kezdtem unni a játékot.
- Én… vagyok… Stephanie… - erre kitört belőlem a röhögés.
- Nem lehetsz te! Stephanie-t már kilencedik osztály óta ismerem és ő abszolút nem így néz ki! – fakadtam ki, de nem akartam, hogy mindenki minket nézzen, úgyhogy lejjebb vettem a hangerőmből.
- Nézd! Ott jönnek a szüleim! – aztán odaintegetett Steph szüleinek.
- Ne szórakozz velem! Most azonnal magyarázd el, hogy mi folyik itt… Ööö… Mi a neved?
- Stephanie vagyok!!! – akkor sem veszem be. Steph, ez egy rossz tréfa, ezért még számolunk, gondoltam magamban.
- Nem tudom, ki vagy, de Stephanie szülei engem hazavisznek, ha megengednéd – mondtam, azzal kikerültem a rejtélyes lányt és odasiettem barátnőm szüleihez.
- Megmondanák nekem, hogy hol van a lányuk? Kicsit össze vagyok zavarodva. – kértem őket. Erre ők furán összenéztek.
- Megyünk haza. Gyere. – mikor ezt mondták, a titokzatos nőszemély megint mellettem állt.

   Az út hazafele borzasztóan nyomasztó volt, senki se szólt egy szót se, szerencse, hogy az út kocsival csak feleannyi idő, mint busszal. Mikor odaértünk Stephanie-ék háza elé, megvártam, még kinyitják a szülők az ajtót, segítettem becipekedni, aztán rohantam fel Steph szobájába. Amikor kinyitottam a szobaajtót, csak egy üres háló tárult elém. Megint hallottam a lány hangját a hátam mögül.
- Hagy magyarázzam el, hogy mi folyik itt! – kérte.
- Azt megköszönném! – mondtam mérgesen, azzal lehuppantam az ágy szélére, ő pedig a puffra.

9. FEJEZET Furcsa

Eric felvezetett a szobájába – az emeleten volt – és leültetett az ágyára.
- Bocs a szüleim miatt… Egy kicsit zakkantak néha… - mondta a tarkóját dörzsölve, zavarban.
- Semmi baj, az én szüleim se jobbak, ezt a saját bőrödön tapasztaltad meg! – mondtam neki vigasztalás és nyugtatásképpen, majd elnevettem magam, mire ő is kuncogott egy halkat.
- Szóval… Most mit fogunk csinálni? – kérdeztem.
- Nem is tudom… Mit szólsz… Ehhez? – válaszolta sokat sejtető hangon, majd abban a pillanatban ledöntött az ágyra és hosszasan megcsókolt, újra és újra… És újra! Istenem, fantasztikusan csókol! Néhány percet (jó sokat!) eltöltöttünk így, az zökkentett ki az elfoglaltságunkból, hogy hallottunk egy ajtót csapódni és Eric szerintem biztos volt benne, hogy a húga az, mert azonnal felállt, felsegített aztán azt mondta:
- Szerintem ez a húgom lesz. Gyere, bemutatlak neki!
- Várj! Honnan tudod, hogy a húgod, nem pedig Anton vagy Amanda? – kérdeztem furcsállóan.
- Senki más se szokta csapkodni az ajtókat. Legalább is így nem… - miután ezt kimondta, elkezdett egy nagyon picit húzni, mert én vonakodtam. Mi van, ha most békén kéne hagyni? Szerintem dühös. De ezt nem mondtam ki hangosan, hiszen Eric biztosan sokkal jobban ismeri nálam, én még csak nem is találkoztam vele. Szerelmem kiáltott egyet.
- Emily! Szeretnék neked bemutatni valakit!
- Ne most! Pár perc, jó? – furcsamód nagyon mély hangja volt, fiatal kora és lánylétére.
- Minden rendben van vele? – habár még mindig nem ismertem, nem hiszem, hogy ez a normális hangja. Elhúztam a szám.
- Persze, csak biztos megint szórakozik azzal a hangdeformáló cuccal. – legyintett egyet, aztán meginvitált egy rövid kajára.
- Hallom, hogy korog a gyomrod! – mondta egy féloldalas mosollyal, én elröhögtem magam.
- A francba! Lebuktam! – színleltem a csalódottságot, de nem bírtam és egy hatalmas mosoly terült el az arcomon. Eric levezett a konyhába. A szülei még mindig ott ültek, szinte ugyanolyan pózban, mint amikor a barátom bemutatott nekik. Kicsit ijesztő volt. Kaptam egy zsemlét, rá vajat és felvágottat. És egy pohár narancs juice-t. Mire végeztem, Emily is kész volt, és amikor felnéztem, ott állt a konyha nappaliba vezető ajtajában (a konyhának két ajtaja volt, egy a nappaliba vezetett, egy az előtérhez). Szinte leesett az állam, hogy milyen szép lány volt. Én mellette elbújhatnék, én vagyok a szürke egér, ő pedig Miss America! Meglepően hasonlított Eric-re, látszott, hogy testvérek. De könyörgöm! 14 éves! Hogy lehet, hogy máris szebb, mint bárki az ismerőseim közül? Hiszen mindenki egykorú velem, vagy idősebb! Biztos, hogy 14? Jól emlékszem, hogy Eric ezt mondta? Igen, hiszen amikor elmentünk fagyizni, akkor említette. Nem tudom elhinni, hogy annyi lenne, annyinak néz ki legalább, mint én. Mindegy az most, megismerkedek vele, aztán vagy folytatom az ámulást és a hitetlenkedést, vagy folytatom az estémet. Inkább az utóbit választom.
- Szia Emily! Maya vagyok! – nyújtottam felé a kezem, és borzasztóan meglepődtem, mikor kézfogás helyett átölelt.
- Heló! Már vártam, hogy megismerjelek! – szerintem ugrált is volna, ha nem lennének itt a szülők talán.
- Örülök! – hallottam Eric hangját.
- Micsodának?
- Nem mondtam semmit! És mást se hallottam… Jól vagy? – kezdett gyanakvó lenni.
- Teljesen, de biztos vagyok benne, hogy egy másodperce azt mondtad, hogy örülsz. – néztem rá furcsán.
- Nem, ilyet nem mondtam – igazat mondott, ebben biztos voltam, ugyanis olyan zavart volt, hogy azt nem lehet eljátszani. – Szerintem képzelődtél… - legyintettem egyet amolyan „hagyjuk” stílusban és folytattam a beszélgetést Emily-vel, hogy jobban megismerjem.
- Hova jársz suliba? Még sose láttalak ott, ahova én járok.
- Mert nem is oda járok – hihetetlen, milyen csengő hangja volt. És kicsattanóan vidám természete.
- Én a szomszédos város iskolájába járok. Imádom azt a helyet! Mindenki olyan jó fej! Tök jó! És olyan jó bulikat tudnak szervezni, hogy behalok! – be nem állt a szája! Mi biztosan - hangsúlyozva: biztosan – jól elleszünk egymással. 3 év korkülönbség mit számít, főleg ha úgy néz ki korban, mint én?
- Örülök, hogy szereted a sulidat! Bizonyára sok embert ismersz…
- Ismerni ismerek csak nem sok a barátom. Az emberek furának tartanak egy kicsit, de a legjobb barátnőm, Vicky ugyanolyan, mint én és van még rajta kívül 3 jó haverom. Tökéletesen elvagyok velük, ők a legjobb fejek a világon, a bátyus után – jaj, de kedves, hogy ezt mondja. Biztos példaképe Eric, vagy hasonló, de tuti, hogy nagyon szereti. Odament hozzá és átölelte, majd visszajött hozzám és megint átölelt. Szeret ölelkezni, vettem észre.
- Te is jó fejnek tűnsz! Mi a kedvenc színed?
- Hát… A leg kedvenc az a kék… De szeretem a pirosat és nagyon a fehéret is.
- Ú! Én a sárgát és a barnát szeretem! Melyik a kedvenc évszakod?
- Meglepődsz, ha a nyarat mondom? – mosolyogtam rá.
- Nekem az ősz! Imádom a színeit, az a sok falevél, ahogy zöldből mindenfélébe megy át, imádom! – oké, egy kicsit sokat beszél, röhögtem magamban, és azon is, hogyan is fogom leállítani? Körbenéztem a konyhában és megakadt a szemem a faliórán, amit eddig nem vettem észre. 11-et mutatott! Nekem sürgősen haza kellene mennem! Mindenkitől elköszöntem, Emily egy szoros öleléssel búcsúzott (talán egy bordatörés) szomorúan és azt faggatta, hogy mikor jövök megint. Oké. Jó fej csaj, bejön, hogy így pörög meg minden. Beszálltam Eric kocsijába és út közben megjegyeztem, hogy szimpi a húga, de a fáradtság olyan erővel zúdult rám, amit eddig észre se vettem, hogy majdnem elaludtam a kocsiban. Kedves barátom támogatott fel a lépcsőnkön és hagyta, hogy csak egyszerűen egy álmos csókkal elbúcsúzva beessek az ágyamba. Még hallottam, ahogy kimegy, aztán egy halk kocsi-zümmögést, de aztán elsötétült a világ és az álmaim színes kavalkádja jelent meg előttem.



     Ahhoz képest, hogy tegnap milyen fáradt voltam, ma konkrétan hajnali 5-kor keltem, és még magamat is megleptem. Eddig a legkoraiabb kelésem a 6 óra volt. Valahogy ránéztem a naptárra és eszembe jutott, hogy Stephanie holnap fog érkezni haza, és majdnem elkezdtem ugrálni, de tudtam, hogy a többiek még mind alszanak és a józan eszem visszafogott. Ma reggel valahogy nagyon nagy kedvem támadt a tornához. Kint még friss és üde a levegő, gondoltam, ettől majd még jobban felébredek, ugyanis visszaaludni már nem akartam. Átvettem egy melegítőt, térdig érő gatyával és a lehető legvékonyabb melegítő felsővel, hiszen azért nincs annyira hideg. Lementem a konyhába, ittam egy pohár hideg vizet, aztán kimentem a kertbe. Amit ott láttam, az elképesztő volt. Sokkolt a látvány, és majdnem el is ájultam (szerencsére bírtam ideggel és talpon maradtam).

8. FEJEZET Várva várt...

    „Csoda, hogy elengedtek a szüleim” – gondoltam magamban, miközben Eric-et tanulmányoztam, ahogy vezet. Olyan természetesen csinálta, mintha ösztönből jött volna.
- Szerintem nagyon fog tetszeni a hely, ahova viszlek. Engem első látásra elragadott. – amikor ezt mondta, szinte égetően nézett rám, mintha azt akarta volna ezzel éreztetni velem, hogy én is elsőre elragadtam őt. Ennek pedig nagyon, de nagyon örülnék, ha tényleg így lenne.
- Ó, már alig várom, hogy lássam, hogy hova viszel. – feleltem izgatottam. Ajj, már tűkön ülök. Még mentünk úgy három percet, aztán egy aranyos, fákkal teli területre értünk, erdőnek nem nevezném, annyira sűrű nem volt. Eric megfogta a kezem és keresztülvezetett ezen a kis farengetegen, majd egyszer csak megálltunk. Egy sziklaszirtet láttam, azon álltunk, és a kilátás fantasztikus volt, még ha éjjelis volt. A holdfényben megvilágítva valamilyen varázsos hatást keltett és én ezt imádtam.
- Uram isten! Ez gyönyörű! – suttogtam ámulattal.
- Megmondtam, hogy tetszeni fog! – suttogott vissza lágyan. Aztán átkarolt. Én felnéztem rá, ekkor láttam, hogy ezen a kis szirten van egy öreg fa, szanaszéjjel ágazó lombkoronával. Odamentem és odahívtam Eric-et is. Leültem a törzs tövébe, ő mellém ereszkedett és átkarolt. Így ültünk csendben, egymás mellett, percekig és én minden pillanatot kiélveztem. Egyszer csak fölállt, engem is fölsegített, átölelt, de egy kicsit elhúzódott és mélyen a szemembe nézett. Nem mondott egyikünk se semmit, csak néztük egymást hosszan. És amit azóta akartam, hogy megláttam őt, végre beteljesült. Az ajkai szinte égették az enyémeket, tökéletesen egymásba illettünk abban a pillanatban, mint két puzzle darabka. És Eric nem állt meg, tovább csókolt és én sem akartam, hogy megálljon. Életem eddigi legjobb napja a mai. Percekig tartó tűzben égés után elhúzódott és ismét mélyen a szemembe nézett.
- Szeretlek! – mondtuk ki teljesen egyszerre és aztán egyszerre röhögtük el magunkat. Ezután Eric újabb heves csókot adott, és még egyet és még egyet, majd egy jó hosszút nyomott a számra. Abban a pillanatban nem érdekelt, hogy hányszor voltam szerelmes, milyen fáradt voltam és az se, hogy mennyi volt az idő. Idő, az most nem volt, nem létezhet most idő. A végtelenségig itt állnék ezzel a fiúval a telihold alatt csókolózva. Mert szeretem.

    Hazaérve felvánszorogtam a lépcsőn minden lépésnél húzva a lábamat, trehányul szétdobáltam a ruháimat, és átvettem egy pizsamát, aztán rögtön be is dőltem az ágyba. Az álmom nagyon megijesztett, mert ismét azt álmodtam, hogy Eric meg akar menteni egy hatalmas vérengző tigris elől, de most, hogy járunk (legalább is szerintem), így több jelentősége volt valamiért. De azt nem tudtam megmagyarázni, hogy miért. Az álom annyival lett hosszabb, hogy megtudtam, szerelmem miért kezdett el felém hajolni. Hogy megcsókoljon.

       Ma reggel, mikor felkeltem, kedvem támadt megnézni magam a tükörben, amit egyébként soha nem tennék fésülködés előtt, de ma máshogy lett. Amikor megláttam magam, valahogy sokkal szebbnek láttam az arcom, a hajam, meg úgy mindenem és most ne nézzetek nagyképűnek, ugyanis az összes ismerősöm elmondta már nekem, hogy nagyon szigorú vagyok magammal, ha a külsőmről van szó, néha túlságosan is. Csak álltam a tükörképemmel szemben és bámultam magam, hátha ez egy álom. De rá kellet jönnöm, hogy ez nem az, úgyhogy a mai napom jól indult. Szereztem egy jó nagy adag önbizalmat.

   A napomat, mint minden alkalommal, a reggelivel folytattam. Vicces volt látni, ahogy az öcsém vonszolja magát az asztalhoz. Reggelente sosem olyan friss, mint a család bármely más tagja. Leült az egyik helyre és gondoltam, ma kedveskedem neki egy reggeli elkészítésével, mivel olyan jó kedvem van, ne keljen végigszenvednie egy újabb étel tálalásával. Amikor ezt így végiggondoltam, kuncogtam egy halkat, majd folytattam a sürgölődést a konyhában. A nagy forgatagomban óvatlan voltam és majdnem eltörtem egy üvegpoharat, de szerencsére időben sikerült elkapni, mielőtt leesett volna. Ekkor megszólalt Leo:
- Ezt hogy csináltad? – kérdezte ámulattal, én meg nem értettem, hogy miről beszél.
- Mit hogy? – feleltem értetlenül.
- Hát hogy ilyen gyorsan elkaptad azt a poharat!!! – mondta továbbra is lenyűgözöttséggel a hangjában.
- Ez semmi se volt. Biztos lassú a felfogásod. Most keltél, mindketten tudjuk, hogy ilyenkor használhatatlan vagy minden szempontból – az utolsó mondaton elröhögtem magam. Zavarodott arcára néztem, majd folytattam az ügyködést. Azért szemmel tartottam, nehogy elaludjon és megüsse magát, ahogy mondjuk, lefejeli az asztalt, vagy leesik a székről. És ekkor vettem észre, hogy ő ugyanolyan éberen figyel engem, mint én őt. Odaadtam neki a reggelijét, megettem az enyémet és aztán amilyen gyorsan csak tudtam, eltűntem a szeme elől. Utálom, ha valaki figyel és kutakodik utánam. Igazán meglepődtem, amikor benyitottam a szobámba és Eric ott ült a puffomon.
- Te hogy kerülsz ide? – kérdeztem, aztán elkezdtem felé közelíteni.
- Beengedtek a szüleid és azt hittem, itt vagy. Nem voltál itt, szóval gondoltam megvárlak a szobádban – mondta, majd felállt a kényelmes ülőhelyéből, magához húzott, átölelt és megcsókolt. Én majd kicsattantam az örömtől, mert ezek szerint a tegnap este nem álom volt. Selymes barna haja csikizte a homlokom, ahogy magához húzva tartott, amíg szája az enyémen volt. Valamikor aztán egyszer csak elengedett.
- Ma nagyon meleg van. Nem akarsz eljönni velem úszni? Ismerek egy közeli tengerpartot és ott tudunk lenni 4 órát anélkül, hogy elkésnénk a munkából. – ajánlotta fel.
- De igen, szeretnék veled menni! Mikor indulunk? – kérdeztem izgatottan.
- Most? A kocsimban van minden kellékem, törülköző és fürdőruha. – mondta egy féloldalas mosollyal, amitől majd’ elájultam.
- Akkor 2 percet kérek, hogy átöltözhessek, összefogjam a hajam és keressek egy törcsit és egy naptejet. – mondtam, utána kitoltam őt a szobámból, hogy átöltözhessek. 1 perc alatt megvolt a törcsi és a csere fürdőruha, plusz egy ruha, amikor már jövünk vissza dolgozni. Gyorsan bedobtam mindezt a legközelebb kezembe akadó, megfelelően nagy táskába és kész voltam. Mikor kimentem a kocsihoz, Eric mondta, hogy ő is átöltözött a fürdőnkben, amíg én a szobámban készülődtem.

    Az út összesen 20 perc volt, amit simán végigbeszélgettünk, többek között megtárgyaltuk a kapcsolatunkat is. És igen, nem csak az én szememben vagyunk egy pár. Majdnem kiugrott a szívem a helyéről boldogságomban. Amikor odaértünk, egy gyönyörű tengerpart tárult elém. A víz olyan tiszta volt, hogy inkább átlátszónak mondanám mintsem kéknek, a homok pedig szinte megvakított annyira világos volt. Inkább fehér, mint homokszínű. Az égen egy felhő se volt, a parton pedig egy ember se, szóval biztos vagyok benne, hogy nagyon fogom élvezni ezt az időtöltést. És az egy dolog, hogy Eric-kel akarom tölteni minden egyes percemet, viszont Steph is hiányzik. Biztos, hogy erről a helyről beszélek neki és egy „legjobb barát partira” kijövünk ide valamikor, de az orrára kötöm, hogy erről ne meséljen senkinek, különben el lesz rontva az egész. Szerencse, hogy már csak 3 napig lesznek Európában a mait is beleszámítva.
     Eric volt olyan figyelmes, és nem hagyott minket éhen-szomjan, hozott vizet és gyümölcsöt. Tökéletes frissítő ilyen nyári forróságban. Nemhogy nem maradtunk éhesek, unatkozni se tudtunk volna, hiszen hozott frizbit is és azt dobáltuk nem is tudom, talán fél vagy egy órán át. Az időnk többi részét úszkálással, vagy ennél is jobb dolgokkal töltöttük, például beszélgettünk, vagy váltottunk egy csókot. De sajnos még 4 óra is borzasztóan hamar elrepült és már menni is kellet a munkába. Mondjuk annyira nem bántam, amíg két kedvenc időtöltésemet csinálhattam. Ugyanis rájöttem, hogy szeretek kertészkedni, a másikat pedig nem nehéz kitalálni: hogy Eric-kel vagyok.
    Meglepő, ha azt mondom, hogy a barátom vitt haza? Nem hiszem. Viszont kicsit meglepődtem, mikor egyszer csak elhívott hozzájuk.
- Maya, én már ismerem a te szüleidet… Arra gondoltam, talán te is megismerhetnéd az én családomat. – mondta majd villantott egy féloldalas mosolyt, és bár féltem, hogy milyen véleménnyel lesznek rólam a szülei, belementem.
- Oké, rendben! Na és… Most? – kérdeztem kicsit bizonytalanul.
- Igen, persze – felelte értetlenül, mintha ez egy felesleges kérdés lett volna. Bementem, üdvözöltem mindenkit, aztán megkérdeztem először anyát:
- Anya! Eric szeretne bemutatni a családjának. Elmehetek? – kezdtem félénken.
- Ó, hát persze! Menj és érezd jól magad – mosolyodott el szélesen. Most jön a keményebb rész: apa.
- Apa! Eric elhívott hozzájuk, hogy megismerjem a családját. Ő már ismeri a miénket és… - de nem tudtam befejezni a könyörgő monológomat, mert közbeszólt:
- Menj csak! Szimpatikus ez a fiú, nem hiszem, hogy lenne valami hátsó szándéka – közölte velem, majd folytatta a gépén, akármit is csinált. Én pedig boldogan mentem ki Eric-hez átöltözve, hogy ne a munkaruhámban ismerjenek meg, az milyen lenne már! A ház ugyebár nem volt olyan messze, kocsival 5 perc és ott is voltunk. Gyönyörű, tágas, kétemeletes otthon volt, jó sok ablakkal és modern tervezéssel. Nagyon tetszett, ha lesz miből, én is hasonló házat fogok magamnak venni, ha felnőtt leszek.
- Milyen szép házatok van! – mondtam ámuldozva, ahogy beparkolt az udvarra.
- Kösz… - felelte – Bemehetünk?
- Ó, igen, persze… - hú, mindjárt kiugrom a bőrömből izgatottságomban. – Mondd… Szerinted szimpatikus leszek a szüleidnek? – kérdeztem idegeskedve.
- Kinek ne lennél az? – mondta lágy hangon egy édes mosollyal.
- Oh! Kösz… - néztem a cipőmre zavaromban. Ezután beléptünk a „palotába”. Eszméletlenül gyönyörű volt, ízléses díszítéssel és fantasztikus berendezéssel. Mikor beértünk (szerintem) a konyhába, két fiatalnak tűnő embert pillantottam meg, valószínűleg beszélgettek, mielőtt bejöttünk. A nőnek ugyanolyan barna haja volt, mint Eric-nek, és nagyon hosszú, kedves arca éppen rám mosolygott. Alakja karcsú, lábai hosszúak. A férfi pedig fekete hajú volt, szmokingot viselt (nem tudom, miért) és nemesi arcán semleges arckifejezés ült némi meglepődöttséggel vegyülve. Elég magas embernek tűnt, még így ültében is. Elsőként a nő szólalt meg:
- Helló! Amanda Wolf a nevem, nyilván te vagy Maya. – mondta, majd végigmért, szerencsére ez amolyan nyugtázó méregetés volt, hogy Eric nem túloz-e vagy valami hasonló, gondoltam. A férfi is köszöntött:
- Üdvözöllek! Anton Wolf vagyok. Már vártuk, hogy megismerhessünk, Eric sokat mesélt rólad – közölte, majd egy apró mosoly mutatkozott a száján, bár lehet, hogy csak egy izomrándulás volt. Ezután Eric szólalt meg:
- Maya, ők itt a szüleim, anya, apa, ő itt Maya – mutatott be még egyszer biztonság esetére egymásnak. Majd átkarolt. Kicsit kínosan éreztem magam, hogy csak úgy a szülei előtt csinálja ezt, de nem különösebben érdekelt, mert eszembe jutott a húga.
- Merre van a testvéred? – kérdeztem, mire mindhárman furcsán néztek rám.
- Emily most nincs itthon. Elment… Vásárolni a barátaival – felelte Anton. Valószínű, csak én nem értettem, hogy ennek a mondatnak mi a jelentősége, ugyanis éreztem, hogy Eric egy kicsit megfeszül mellettem és láttam valami olyat Amanda arcán, amit egyébként nem akartam volna.