12. FEJEZET Az új mindig meglep

Hazaérve azonnal megvacsoráztam, aztán fölmentem a szobámba és egy kis zene mellett folytattam a könyvet, amit elkezdtem, persze Eric hatására. Ha nem mondta volna, hogy jó, tuti, hogy kidobtam volna a francba. Ezután minden kis apróságot elintéztem és lefeküdtem aludni. Csak hogy ma kedves zargatómnak eszébe jutottam, és ismét nem tudtam rendesen kialudni magamat. Most viszont azt is kiderítettem, hogy rövid, szőke haja van. Valószínű, hogy fiú, de abban sem vagyok biztos. Lánynak is simán lehet ilyen frizurája. De mivel ugyebár sötét van, ezt az információt nem tudtam megszerezni.
     Az éjszaka folyamán most kettő helyett csak egyszer jött vissza, ami – ezen nevetnem kell – tőle szokatlan. De nem is érdekelt nagyon, mivel így legalább tudtam aludni. Pff…
  

   Ma reggel nem láttam, ahogy az öcsém vonszolja magát az asztalhoz, ami rendkívül furcsa volt, ugyanis mindig ilyenkor szokott lejönni. Úgyhogy megkérdeztem anyát, hogy mi van.
- Hol van Leo? Mindig ilyenkor szokott reggelizni, de most nem láttam.
- Átment tegnap délután az egyik barátjához. Nagyon furcsa az a gyerek, de a legjobb barátja, úgyhogy elengedtem. – láttam rajta, nehezen bírja ki, hogy ne a telefonon lógjon a következő pillanatban és kikérdezze Leo-t mindenről, ami eddig történt.
- Anya! Nyugodtam felhívhatod… Csak ne vidd túlzásba – mondtam neki nevetve, erre ő gyorsan kislisszolt a szobából és azonnal a telefonhoz ment. Én úgy döntöttem, elviszem MJ-t sétálni. Esetleg összefuthatok valakivel. Mondjuk Debbie-vel. Az jó lenne, most egy olyan ember kell, akivel tudok beszélni úgy, hogy nem félek tőle. Stephanie-től se félek igazából, de nem olyan személyre vágyom most, aki eddig titkolózott. Persze a legjobb barátnőm marad, a legeslegjobb, de szerintem elmondhatta volna nekem, akkor is, ha ez szerintem olyan nagyon király.

        Akkora szerencsém volt, hogy a Bianco Café-ba be lehet vinni a kutyát, persze szájkosár és szorosan fogott póráz mellett. Így össze tudtam futni Laura-val és meglepő módon Lilly is ott volt, úgyhogy dupla szerencse. Beszélgettünk egy keveset, aztán inkább indultam haza, láttam Mj-n, hogy már nyűglődik.

    A lábam valamiért mégse haza vitt, hanem egyenesen Stephanie-hez. Pedig nem ez volt a célom, de úgy látszik, a tudatalattimnak önálló akarata van… Pff. De ha már itt vagyok, akkor bemegyek. Ahogy azt vártam, Steph nyitott ajtót.
- Szia Maya! Mizu? Látom, hoztad a kiskutyádat is. – mondta, majd lehajolt, hogy megvakargassa Mj fejét, aztán felállt és rám mosolygott. Olyan más volt így, ezzel a számomra új külsővel.
- Eredetileg haza akartam vinni a kutyust, de a lábam idehozott. – felnevettem. – hát gondoltam, ha már itt vagyok…
- Fáradj be – felelte egy, a régi filmekben látható kézmozdulattal a házba befelé mutatva.
- Köszönöm – levettem a kis kedvencemről a pórázt, hagy menjen, játszanak Cimpy-vel, ezután és én beléptem. Stephanie felvitt a szobájába, ahol én leültem a puffra.
- Mit terveztél mára? – kérdeztem tőle, mert akkor esetleg elmehetnénk a fagyizóba, ha nincs programja.
- Igazából semmit. Ha unatkoznék, akkor pedig zenét hallgatok, tévézek vagy gyakorolok.
- Milyen az, amikor gyakorolsz? – nagyon érdekelt, hogyan is nézhet ki.
- Megmutassam? Most pont úgyis azt szerettem volna! – mondta egy széles mosollyal, majd belekezdett. Neki ugyebár nem kell pálca, úgyhogy nem volt szükség semmilyen előkészületre meg minden egyébre. Elég látványos volt: mindenfelé színes apró tűzijáték-szerűségek, vagy csillám egy kis köddel körülötte, esetleg sűrű és színes füst. Tök poén volt. Én ámulattal néztem, neki pedig az arckifejezése alapján (akárhogy nézett ki, már jó sok ideje ismerem és tudom, mi mit jelent nála) támadt egy őrült ötlete.
- Nem akarsz megtanulni egy kicsit ebből? – kérdezett engem és felém fújt egy kis csillámos ködszerű valamit. Kitartottam a kezem, és vártam, hogy eltűnjön a füst, ugyanis éreztem valamit a kezemben. Amikor szétoszlott a homály, egy gyönyörű, kék, fényes pálcát fogtam a tenyeremben.
- Ez de gyönyörű! – ámultam.
- Ugye? Olyan sok mindent ki lehet hozni egy egyszerű tárgyból, ha az illető kedvenceivel feldobjuk. – erre csettintett egyet, majd arra kért, hogy fordítsam meg és nézzem meg a pálca fogóját. Egy apró, vonyító farkast láttam rajta.
- Vááá! Így még jobb! – ebbe a mosolyba is majdnem beleszakadt a szám.
- Na? Kezdhetjük?
- Igen, igen, igen!!! – kántáltam izgatottan.
- Mondd utánam, és nagyon koncentrálj arra, amit szeretnél, végeredményül egy, a kedved szerinti gyümölcsöt varázsolsz magad elé. Importo de galicia… - ismét az a csillogós fehér köd, majd egy barackot láttam Steph kezében.
- Importo de galicia… - az a füst, amit én csináltam, kék volt. Pont olyan mélykék, mint Eric szeme. Először gyönyörködtem, aztán megijedtem.
- Jaj! Valamit rosszul csináltam? Miért nem olyan színű a köd, mint a tiéd? – kérdeztem rémültem.
- Semmi baj! Jól csináltad! Van hozzá tehetséged, nézd – nézett elismerően és odamutatott a lábam mellett levő almára. – A köd pedig azért volt más színű, mert úgy, mint a szem, ez is a lélek tükre, csak másképp. Az enyém fehér, azaz tiszta. A tied kék, azaz nyugodt, kellemes. Érted már?
- Hú! Akkor jó. Azt hittem, elrontottam.
- Csináld ezt meg még egyszer, de most más gyümölccsel, vagy akár zöldséggel. – megcsináltam. Megint ment. Hurrá!
- Oké, most jön az apró hangulat-hullám. – minden színt elmagyarázott, hogy melyikkel milyen hangulatba hozhatom az illetőt. Először egy nyugodt hullámot gyakorlunk, utána egy boldogságot.
- Annyit mondj magadban: Erefíco, majd képzeld el az érzést, amit küldesz az ember felé. A levegőben csak számodra lesz érzékelhető változás, az érzelem színe, és látni fogod szinte, ahogy a test beszívja azt. Na, tegyél egy próbát! – tájékoztatott, aztán belekezdtem. Magamban mondtam a varázsigét, rajzoltam a levegőbe egy hullámformát, ezután elképzeltem a nyugodtságot. És úgy, ahogy Steph mondta, a levegő nagyon enyhén bekékült, aztán láttam, ahogy lb-m irányába szépen húzódik, végül beszívja.
- Hogy érzed magad? – kérdeztem óvatosan.
- Tökre lenyugodtam, pedig izgultam, hogy sikerüljön és látod, ment is! Grat! – mondta, majd odajött hozzám és átölelt.
- Jöhet a vidám-hullám – haladtunk tovább. Ugyanazt megcsináltam, ugyanúgy változott a levegő színe, és Stephanie beszívja.
- Nagyon ügyes vagy! Maya…
- Igen? – megint kezdtem óvatoskodni.
- Szerintem van valaki olyan hozzátartozód, aki nem csak hozzád, de hozzánk is tartozik. Persze bármilyen varázsos lény lehet. Tündér, boszi (ekkor magára mutatott) vagy enchal. – jelentette ki, de én az első mondatot nem akartam figyelembe venni. (az enchal-t ejtsd enkal-nak)
- Mi az az enchal? – erről még sose hallottam sehol.
- Az egy olyan lény, legtöbbször lány, aki befolyásolni tudja az érzelmeket és érzi, ha természetfeletti van a közelében. Ismerek is egyet. – itt egy sejtelmeset mosolygott.
- Én is ismerem? Barát vagy „ellenség”?
- Barát és igen, ismered. Egy suliba járunk vele. – na, ma is lesz min gondolkodnom.
- Sok olasz kifejezést használtok? Miért? – ez is érdekelt, már a gyakorlásnál felfigyeltem erre.
- Az első olyan lény, aki ilyeneket csinált, olasz nemzetiségű volt. Ez körülbelül 2000 éve volt. – hűha, olyan régre visszanyúl ezeknek a teremtményeknek a történelme? De klassz! Ránéztem az órámra. Jaj nekem! Haza kéne már mennem, nem sokára munka és át kell öltöznöm. Amikor ugatásokat hallottam lentről, eszembe jutott, hogy MJ-t is elhoztam, úgyhogy őt is haza kéne vinnem.
- Steph! Nekem mennem kéne, tudod, munka meg satöbbi… Úgyhogy kikísérsz?
- Persze! Lassan nekem is ideje lesz valamit ennem, na meg a kutyának is. Aztán ahogy mondtad, munka. – lementünk a nappaliba, begyűjtöttem a kutyámat és öleléssel elköszönve Steph-től (ahogy szoktunk) elindultam haza.

     Megint nem haza vitt a lábam, de olyan érzésem volt, mintha valami hívna jobbra, amikor a házunkhoz vezető kereszteződéshez értem. Mindenképpen haza akartam vinni MJ-t, úgyhogy először ellenálltam a kísértésnek, de utána visszajöttem és megnéztem, mi az, ami ennyire vonz engem. Az utca, ahova „hívtak”, kihalt volt, annak ellenére, hogy sorházak ezreit láttam. Na, találjátok ki, kit pillantottam meg úgy 20 méterre tőlem? Kedves ismerősömet, a farkas-látogatómat. Biztos voltam benne, hogy ő az, ugyanis a múltkor észrevettem egy különleges foltot az orrán, ami egyedi volt, összetéveszthetetlen.  Elindult felém, én pedig folytattam az utam, amely egyenesen hozzá vezetett.
- Szia… (nyeltem egyet) Eric! Te hívtál ide? – na, ez tényleg hülye kérdés… lett volna, ha a farkas nem bólintás-szerű mozdulatot tett volna.

11. FEJEZET Varázsos...

-          Na, halljam! – förmedtem rá.
- Miért nem hiszed el, hogy én, én vagyok?
- Mert abszolút nem hasonlítasz a legjobb barátnőmre, Stephanie-re! Bizonyítsd, ha tényleg te vagy és ez nem valami vicc! Én csak viszont akarom látni a barátnőmet! – a mondat végére már sírós hangom volt és elcsuklott.
- Figyelj. Én nem egészen vagyok az, akinek te megismertél kilencedikben. A francba is, ki fogsz röhögni. Tudom, hogy sok olyan könyvet olvastál, ahol természetfeletti lények vannak. Például a Twilight sorozat. Vagy amit éppen most olvasol.
- Oké… Folytasd! – mondtam magabiztosan, de olyan arcot vágtam hozzá, hogy nem hiszem, hogy a hangom hiteles maradt.
- És azt is tudom, hogy hiszel ezekben a lényekben és szeretnél velük egyszer valamikor találkozni. Hogy tudd, hogy milyenek.
- De én ezt csak Steph-nek… Jézusom… Tényleg te…? – suttogtam.
- Igen – válaszolt ő is suttogva. – Én vagyok. És el kell mondanom neked valamit. Én nem egészen… vagyok… - itt elhallgatott egy pillanatra, erre én bíztatóan néztem rá, és ő folytatta. – Nem vagyok… teljesen ember. Sőt, mondhatni, nem is vagyok az. – megint megállt és figyelte a reakcióm, de nem láthatott semmit, mert az arcom teljesen lefagyott, ahogy minden más testrészem is. Csak azt hallottam és láttam, hogy beszél, de nem érzékeltem semmi mást körülöttem. Nem tudtam elhinni, amit most mondott. Nem tudtam, hogyan érezzek. Legyek boldog, hogy a kívánságom hamarabb bekövetkezett, mint azt gondolni mertem volna, vagy boruljak ki és bújjak el előle a szekrénybe? Maradtam semleges, amíg befejezi.
- Maya, én egy… boszorkány vagyok – bökte ki, majd engem tanulmányozott, még mindig a reakciómra várva. De én csak annyit tudtam kinyögni:
- Eddig miért nem így néztél ki? – tudtam, hogy varázsló nem lehet, mert azok a férfiak. A nőket boszorkányoknak hívják, és személytől függ, hogy gonoszak-e, vagy nem. Steph nem volt az.
- A boszorkányoknak is vannak különféle… hogy is mondjam… szabályaik. Ezek kiterjednek a szerelemre is… - megint szünetet tartott, de most nem miattam. Hanem önmaga miatt. – A legelső ezek közül, hogy ha bármilyen bűbájt használunk magunkon, az megszűnik, amikor… szerelembe esünk – alig bírta kimondani az utolsó két szót. Én a mondat elejét nem fogtam fel, de nem voltam annyira sokkban, hogy ne tudtam volna, hogy ezek szerint a legjobb barátnőm szerelmes! Felálltam, odamentem hozzá és átöleltem. Éreztem, ahogy megkönnyebbül, majd viszonozta az ölelést és könnyekben tört ki. Én pedig nem értettem, miért sír, de most nem akartam faggatni erről. Inkább megkérdeztem, miért változtatta magát olyanná, amilyennek megismertem.
- Hát tudod… - a könnyeit törölgetve elkezdte elmesélni, mi volt általánosban. Én mindeközben minden szavára figyeltem, és hoztam neki zsepit is. -… és utáltam, hogy alacsony vagyok, kerek a fejem, lapos vagyok és seszínű a hajam. Szóval csináltam egy ilyen bűbájt magamon, hogy a gimiben tiszta lappal induljak. – regélte el az utolsó szóig. Ekkor én fölálltam, felhúztam t a puffból és beállítottam a tükör elé, majd szépen, mellette állva elmondtam neki, mit gondolok.
- Nézz a tükörbe. Nem vagy se alacsony, se lapos, nem is olyan kerek a fejed! A hajadat pedig befestheted. Manapság 5 perc alatt felteszik a festéket és további 10 alatt kész leszel. – vigasztaltam, aztán szembefordítottam őt magammal. – Most pedig mondd el a fiúról, hogy mi volt. – bíztattam.
- Oké. Hát, első látásra szerelem. És kiderült, hogy ő is amerikai a családjával együtt. Hallottuk, hogy valaki azt a nyelvet beszéli, amit mi, megkerestük az illetőt és tök jól elbeszélgetett a mi kis családunk az övével.
- Na? És hogy néz ki? – kérdeztem fültől fülig érő mosollyal.
- Barna, szinte fekete haja van, kék szeme, amiben azonnal elmerültem. Magas. De Eric-nél nem magasabb – mondta egy rá jellemző huncut mosollyal.
- És az izmai is rendben vannak. A neve pedig Adam. Tudod, hogy ez az egyik kedvenc fiúnevem. Az arca nem hasonlít Eric-ére, és tudom, hogy minden más talán igen, de az arca nem. Rég tudtuk, hogy nekünk hasonló pasik jönnek be, de az arc-ízlésünk mindig homlok-egyenest más volt. Pont ezért nem jött be nekem Eric se. Nem sértésnek mondom, de tudom, hogy te érted, miről beszélek.– folytatta izgatottan. – És tudod, mi a legjobb?
- Na mi? – én is izgatott voltam.
- Apám persze végig rajta tartotta a szemét – ezt követően ő megforgatta az övéit amolyan „apák, már csak ilyenek” stílusban – és amikor hazaértünk, mert, hogy ez egy étteremben volt, azt mondta nekem, hogy a fiú se ember, nem tudja mi, de nem ember. És észrevette, hogy néz engem. És képzeld! Megkérdezte a teljes nevem és másnap villogott a közösségin, hogy bejelölt! ÁÁÁÁ! – sikoltoztunk egy rövidet. Ez amolyan lányos szokás, mindig megmarad. – Megnéztem az adatlapját és nem is lakik olyan messze!!! A szomszédos városok egyike utáni városban lakik! ÁÁÁÁ! – még egy kis örömsikoly, a csajok már csak ilyenek.
- Visszatérve az eredeti témára: te tényleg boszorkány vagy? – majd kiugrottam a bőrömből.
- Igen! Megmutassam? – úgy láttam, ő is elég izgatott.
- Várj. Mondok neked valamit! Éhes vagyok! Gyümölcsöt szeretnék. – kértem tőle szélesen mosolyogva. Ő pedig a kezét az enyém felé tette, megkérte, hogy fordítsam a kézfejemet tenyérrel felfelé, ezután csak fehér csillogást láttam a kezem körül. Mikor a csillogós köd eltűnt, ott tartottam a markomban egy friss, ropogós, érett mangót.
- Tudsz adni egy kést és tányért is? – mondtam kicsit szégyellve magam, mert úgy éreztem, kicsit kihasználom.
- Persze! Nem gond! – az asztala felé intett, és máris ott volt a szép tányér egy megfelelő késsel. Mikor javában ettem a gyümölcsöt, beugrott valami érdekes.
- És hogy-hogy nem használsz varázspálcát?
- Ó, azt csak a kezdők és azok használják, akik jobban szeretik azzal csinálni a varázslást. Többek között sok férfi. A nők szoktak a kezükkel bűbájt osztani és varázsolni, de persze mindkét nemben vannak mindkét csoportból.
- És ezt lehet tanulni? – nagyon érdekelt.
- Bizonyos mértékig. Például amit most mutattam. Vagy egy ici-pici hangulatjavítást is lehet. De nagyobb fokú képzettséghez varázslónak vagy boszorkánynak kell születned.
- Értem! Te gondolom annak születtél. A szülőnek is annak kell lennie, hogy a gyerek is ilyen csodás természetfeletti lény legyen? – ha már ismerek egyet, nagyon szeretnék többet megtudni róluk.
- Akkor a legjobb, ha mindkét szülő varázsló és boszorkány, de persze akkor is működik, ha csak az egyik, mert akkor 50-50% az esély. Ha a közvetlen felmenőid nem ilyen lények, a nagyszülőtől is örökölheted, de arra sokkal, de sokkal kevesebb esély van.
- És veled hogy van?
- Nekem az egyik nagyszülőm anyai ágon, mindkét nagyszülőm apai ágon és anya és apa is boszorkány és varázsló.
- Akkor nálad nem is volt kérdéses, hogy te az leszel-e.
- Úgy van. Na de veled mi van mostanában? Nem hívtál az utolsó napokban! – mondta szomorúan.
- Gondolom már kiszúrtad a nyakláncot a nyakamban…
- Már a reptéren.
- Eric-től kaptam! Imádom őt! Szerelmes vagyok belé, de nagyon, ehhez kétség nem fér! És képzeld! Megvolt az első csók is és most járunk. – ezt kimondva elpirultam és lesütöttem a szemem. Stephanie rám ugrott és kinyomta belőlem a szuszt a szoros öleléssel. Én letaszigáltam őt magamról.
- Aú! Mióta vagy ilyen erős? – szisszent fel -
- Nem tudom. A csók utáni reggel egyébként tök jól indult, mert sokkal szebbnek láttam magam a tükörben. Aztán jött a kis öcsikém és olyat látott tőlem, ami megdöbbentette. Szerinte piszok gyorsan kaptam el az éppen leesni készülő poharat. De ez reggel volt és tudod, hogy olyankor milyen lassú a felfogása. – alighogy elhagyta a számat a kijelentésem, Steph megpróbált rám ugrani megint, de én sikeresen kitértem az útjából.
- Maya!(?) – kezdte kicsit furán. – Ez tényleg gyors volt. Te eddig nem tudtál ilyen jól kerülni. Kidobósban se szoktál olyan sokat nyerni – a futáson kívül ez az egyetlen sport, amiben nem voltam annyira jó, szóval ez a kijelentés megrémisztett. Mármint, mi bajom van?
- Van valami gond velem? – kérdeztem aggódva.
- Hányszor csókolóztál már természetfeletti lénnyel?
- Még egyszer se. Most tudtam meg, hogy egyáltalán tényleg léteznek. Steph, mi van? – de fogadok, hogy nem hallott, ugyanis olyan gondolkodásba esett.
- Mi van, ha ő is? – hallottam, hogy mondta, de nem láttam, hogy mozgott volna a szája.
- Nem is mondtad, hogy tudsz has beszélni! Amúgy kivel mi van, ha ő is? – érdeklődtem.
- Nem tudok has beszélni és nem mondtam semmi ilyes… Úristen… - rám nézett, de olyan arckifejezéssel, hogy nem tudtam róla leolvasni semmit. Ez megrémített. Eszembe jutott, hogy ideje lenne mennem.
- Steph, nagyon örülök, hogy újra láthatlak, de nekem haza kell mennem! Csoki! – ezt a köszönést csak egymás között használjuk. Odamentem hozzá átölelni, ahogy el szoktunk egymástól köszönni, de ő csak állt tovább egy helyben és mered maga elé. Minél gyorsabban megpróbáltam hazaérni innen. Megijesztett Stephanie viselkedése.

        Mikor odaértem a ház elé, Eric-et vettem észre, ahogy éppen a kocsijának dőlve figyelt engem és féloldalasan mosolygott. Majd’ elolvadtam tőle. Odasiettem hozzá és egy kis csókkal köszöntött.
- Te hogy-hogy itt? – kérdeztem.
- Gondoltam, meglátogatlak. Ma különösen szép vagy, ugye tudod? – elpirultam, de a szeméről nem tudtam levenni az enyémet. Valahogy ez a kék árnyalat is melegséget sugárzott.
- Köszönöm – mondtam – Te nemkülönben! Te minden nap jóképű vagy! – gyengéden elnevette magát, majd még egyszer megcsókolt, most hosszabb ideig.
- Bejössz?
- Aha. Nem reggeliztem, és most lettem éhes. Nem gáz, ha itt eszem?
- Dehogy! Én már ettem nálatok, szóval teljesen oké ebből a szempontból is. – mosolyogtam egy jó nagyot.
- Köszi – olyan gyönyörű mosolya van, hogy majdnem elájultam, de inkább bementünk ehelyett. Ez jobb ötletnek tűnt. Befelé észrevettem, hogy a farkas sincs már ott a kertben.
     Mikor leültettem a konyhában Eric-et, észrevettem, hogy még senki sincs ébren, ami elég érdekes, tekintve, hogy már legalább 11 óra múlt. Nem törődtem vele, vendégem van és éhes. Sütöttem neki kenyéren grillezett sajtot, meg magamnak is, tekintve, hogy még én se reggeliztem. Végül is gyorsan megvolt.
- Maya! – kiáltott fel
- Mi a baj?  Megégetted magad? – kérdeztem rémülten.
- Eh, dehogy is! Ez rohadt finom! Mikor tanultál meg így főzni?
- Óh, apám nagyon tehetséges szakács és anyám szerint tőle örököltem. És különben meg szeretek is főzni.
- Hazaviszlek, és ezen túl te fogsz nekem kaját csinálni – mondta röhögve, aztán úgy tömte magába a sajtot, hogy azt hittem, megfullad, én pedig elnevettem magam.
   Mikor megette, megkérdezte, hogy most mit is csináljunk.
- Nem tudom. Nem akarsz feljönni a szobámba? Megmutatnám az elkezdett könyvem… Bár nem igazán lehetne annak nevezni. – miért is mondtam el ezt neki? Még Steph se tud erről!
- Miről szól? – érdeklődött.
- Érdekel? – meglepő, hogy az ember mennyire gyorsan tud hangulatot váltani. Szégyenkezőből egy töredékmásodperc alatt lettem baromi izgatott.
- Hát… A természetfeletti világról… Köztudott, hogy imádom az ilyesmit. A két kedvenc könyvfajtám a tfl-ek és a gimis ifjúságik.
- A tfl-eket én is szeretem. Na mutasd! – felmentünk a szobámba és előkapartam a laptopom az ágy alól, igen, kicsit régen használtam. A regényemből még csak 2 fejezet volt meg, és nagyon reméltem, hogy tetszeni fog Eric-nek. Türelmetlenül vártam, hogy mikor olvassa el, ez pedig elég gyorsan megtörtént, csupán nekem tűnt fél órának.
- Nem csak főzni, de írni is rohadt jól tudsz, ugye tudod? – most vettem észre, hogy amióta felnézett, én visszatartottam a lélegzetem és görcsösen tartottam a vállam, ugyanis most egy hatalmasat fújtattam és szinte 1 emelettel lejjebb kerültek a vállaim. Eric felállt és odajött hozzám. Szorosan átölelt, ami nagyon jól esett. Viszonoztam és egy apró puszit nyomtam az arcára. Hirtelen csengetést hallottam.

     Ajtót nyitottam és Debbie-t láttam a szemem előtt, a kutyájával. Vagyis nem voltam benne biztos, hogy az ő kutyája, de ő sétáltatta.
- Ó, ő a te kutyád? – kérdeztem, miközben leguggoltam és megvakargattam a kis állat fejét.
- Igen, képzeld, tegnap kaptam! – én miért lettem ettől izgatott? Örültem neki, de nem gondoltam, hogy ilyen reakcióm lesz. Viszont Debbie szökkent egyet.
- Hozd MJ-t és menjünk kutyát sétáltatni! – mondta széles mosollyal.
- Pillanat! Egy perc, addig gyere be és ülj le a nappaliban. Várj meg ott. – aztán felmentem vissza Eric-hez.
- Debbie van itt, és hozta a kutyáját is. Azt szeretné, ha én is vele mennék. Jössz velem? – kérdeztem könyörgőn. Ő beleegyezett, én pedig köszönésképpen adtam neki egy csókot, ezután „begyűjtöttem” a kis kedvencemet, ráadtam a pórázt és visszamentem Debbie-hez.
- Indulhatunk! – amikor ezt mondtam, Eric is belépett a nappaliba, Debbie pedig bocsánatkérőn nézett rám.
- Nem tudtam, hogy vendéged van! Bocsi! – suttogta oda nekem.
- Nem gond! Őt is elhívtam! – suttogtam vissza. – Debbie, ő itt Eric. Eric, Debbie. Mehetünk?
- Persze!/Igen! – mondták ezeket egyszerre.

      Debbie a házunktól egy saroknyira búcsúzott el tőlünk és indult haza. Az is jó volt, hogy Laura-val és Lilly-vel is összefutottunk, legalább tudtunk egy-egy szót váltani. A séta olyan hosszúra sikeredett, hogy már munkaidő volt fél óra múlva. Amikor hazaértem, elmondtam anyáéknak, hogy ez meg az volt, aztán mentem Stephanie-hez. Eric felajánlotta, hogy elvisz, de nem engedtem meg neki, ugyanis nem akartam Steph-et egyedül hagyni, habár nem felejtettem el azt a furcsa viselkedést. Mintha kicsit meglepte volna, hogy ott vagyok, de persze megnyugodott, hogy nem hagytam egyedül. Ipeg, hogy beestünk kezdésre, Eric persze már ott volt. Észrevettem, hogy a kert egy része valamit elkapott, úgyhogy szóltam a többieknek:
- Gyerekek! Itt van egy problémás terület! – hívtam őket, aztán azt mondtam, mikor odaértek hozzám:
- Ti légyszi szedjétek ki ezt és a szomszédos növényeket, hogy ne terjedjen tovább. Én addig hozok ezek helyére valamilyen növényeket. – azzal elsiettem a kis görögös ház felé…
Külső szemszög:
Stephanie: Tudom, hogy ki vagy! Ilyet nem tudnak mások tenni Maya-val!
Eric: Kezdjük ott, hogy TE ki vagy?
Stephanie: Neked azt nem fontos tudnod! *fenyegető hang* Különben meg jobb, ha vigyázol magadra! Ismerek olyanokat, akik nem örülnének, hogy itt vagy!
Eric: *ledöbben* Tudom ki vagy! Stephanie! *összeszűkíti a szemét* És azt is tudom, hogy mi vagy! Egy boszorkány! Te bezzeg nem jelentesz veszélyt rá, mi? Én legalább a legutóbbitól is megvédtem! Egyébként csak hogy tudd: Nagyon kevesen vannak olyan társaim, akik ilyet csinálnak! Még nincs vége, de jön vissza a barátnőm!
Maya szemszöge:
Nem fogjátok elhinni, de másfél hónap után végre megtudtam a főnököm nevét. Mégpedig úgy, hogy Pete mondta, amikor olvastam egy papíron a növények melletti asztalon: úgy volt írva, hogy Janice, de Pete azt mondta, hogy „Zsönísz”-nek kell ejteni. Ezaz! Ezt követve összegyűjtöttem azt a pár növényt egy kis talicskába és kivittem a többiekhez, hogy dolgozhassunk. Nagyon furcsának éreztem körülöttem a légkört. Furcsán szikrázott, mintha apró villámok csapnának a fejem fölött. Nem értettem miért, hiszen Eric és Stephanie nem veszhettek össze, ugyanis ezzel a külsővel a fiúm csak nem ismeri fel a legjobb barátomat! A munka a későbbiekben lassan és nyomasztóan telt, de szerencsére egyszer csak vége lett.

10. FEJEZET Egy új ember...

A kertben ott ült egy hatalmas farkas, tényleg akkora volt, mint egy… mondjuk egy tigris. Nem tűnt gonosznak, és nem azt láttam rajta, hogy meg akar enni vagy valami hasonló, de akkor is! OTT ÜL EGY FARKAS! Aminek azért örülök, mert a kedvenc állatom, és azért nem, mert ez egy vadállat és ki tudja, mit akar. Vagy 3 métert ugrottam, amikor két szökkenéssel mellettem termett és leült a lábam mellé, onnan nézve fel rám. Átfutottam a kert másik végébe, nem akartam bántani, de azt se akartam, hogy ez fordítva megtörténjen. Imádom a farkasokat és ámultam rajta, ameddig észre nem vettem, hogy megint közelít. Nem akartam zajt csapni, ezért megálltam, hogy fel ne sikoltsak, de nagy volt a kísértés. Nem láttam rajta, hogy meg akarna támadni, de azért óvatos voltam. A következő, amit hallottam, megdöbbentett. A farkas nyüszített egyet. Annyira furcsálltam, hogy lefagytam egy zavart arckifejezéssel. A vadállat félrefordította a fejét, mint egy kutya. Mintha ő meg engem furcsállna. Bár a kezem úgy remegett, hogy azt hittem, ha leteszem a talajra, földrengést csinálok vele, de óvatosan kinyújtottam a kedvenc állataim egyik példánya felé és vártam a reakciót. A farkas érdekes módon oldalra lógatta egy másodpercre a nyelvét, aztán odajött hozzám és megszagolta a kezemet. Igyekeztem nem elrántani előle, de inkább nem csináltam semmi egyebet, csak nagyon-nagyon lassan leeresztettem. Hihetetlen! Csóválta a farkát! Ilyet ezektől az állatoktól még sose láttam, se tévében, se állatkertben, se sehol. Aztán… Aztán odaült… a lábamhoz. Nagy koncentrációba került, hogy ne ugorjak el megint, habár a farkas nem tűnt gonosznak, se veszettnek. Nem habzott a szája, vagy ilyesmi. Tök átlagos vadállat volt. Már ha ezt vadnak lehet nevezni. Nem akartam elnevezni, de automatikusan beugrott a Jake név. Azt se tudom, miért pont ez, de tetszett. És akkor, mint egy idióta, elkezdtem beszélni a farkashoz.
- Hogy tetszik a Jake név? Egyet ugass, ha nem, és kettőt, ha tetszik. – jézusom, pont, mint egy hülye. De úgy tűnik megértette, mert ugatott egyet. Ezek szerint nem jó. Arcon csaptam volna magam, amiért eszembe jutott, de most azt kérdeztem az állattól:
- És milyen lenne… az Eric? – amint kimondtam, el is pirultam, de olyan mértékben, mintha egy óráig kint lettem volna egy olyan helyen, ahol nagyon hideg van. Már húztam a szám, hogy talán mégis én vagyok a hülye és nem is értett az állat, de aztán kettőt ugatott. Ó, ez az! Bejött neki a névválasztásom! Bár kicsit rosszul érzem magam, mert mi van, ha lány, de… Ha egy fiúnév bejött neki akkor bizonyára hím.
- Miért vagy itt? – először azt kellett volna kérdeznem, hogy mégis hogyan jött ide, de nem lenne itt egy farkas a kertben, ha csak nem akar valamit. Ha nem szeretne semmit „mondani” vagy mutatni, akkor már rég elment volna. Elkezdett halkan ugatni, kicsiket, rövideket. Aztán megfogta a melegítőm alját a térdemnél és gyengéden (ha lehet ezt mondani egy állatnál) elkezdett húzni a kapu felé. Csak én éppenséggel most nem akartam sehova se menni. Steph másfélóra múlva megérkezik a repülővel és én megígértem neki, hogy kimegyek elé. Szent ég! De jó hogy eszembe jutott! Ahhoz hogy kiérjek, most kell elindulnom! A reptér innen busszal messze van és kb. másfél óra alatt érek oda! Jaj!
- Kedves Eric! – jaj de fura ezt mondani egy farkasnak – Engedj el! Majd később megmutatod, de nekem most nem jó! Ki kell mennem egy barátom elé a reptérre és csak későn tudok odaérni, ha marasztalsz! Kérlek, eressz el! – nagyon, de nagyon engedelmes farkas volt, mert nyüszített ugyan, de elengedett és aztán… Olyan emberi volt, ahogy nézett. Ki lehetett olvasni két nagy – és félelmetes – szeméből a szomorúságot. Leült a kapuba és onnan nézett engem, ahogy hátrálok (tudom, hogy ilyen vadállatoknak SOHA nem szabad hátat fordítani) az ajtónk felé és bemegyek. Szerintem még akkor is az ajtót nézte, amikor én már éppenséggel átöltözni készültem, mert megvoltak a ruhák, amiket felveszek. Amikor kész lettem, kinéztem az ablakon, de hajdan megismert barátom már nem volt ott. Lementem, gyorsan bekaptam valamit, mert éhes lettem, hagytam egy üzenetet a családnak és már indultam is. A buszon nem volt kellemes, de legalább kevesen voltak.

      A reptéren még ilyenkor is kész káosz volt. Rengeteg ember, mindenki keresi, hogy hova kell mennie, egy csomó külföldi. Még engem is kérdezett egy pár, de én olyan iskolába jártam, ahol magyarul tanítottak, a mostaniban pedig franciául, a turisták viszont inkább spanyolok voltak és olaszok, meg hasonló ilyen nemzetiségűek, nagy pechemre és az övékére is, nem tudtak angolul. Ahogy a terminálokat lestem, végre megláttam Stephanie-ék járatát. Biztos voltam benne, hogy ők azok, mert mondta, hogy a gép, amivel mennek és jönnek, egyedien van festve. Még képet is mutatott róla, innen ismertem fel. Innentől kezdve megpróbáltam nem szem elől veszteni a gépet és az utasok hömpölygését, mert tudtam, hogy köztük lesz a legjobb barátnőm és családja. De nem láttam azt a mindenhol felismerhető szőke haját és már kezdtem félni, hogy történt vele valami, amikor valaki hátulról elkapott, én pedig sikoltottam egy rövidet. Megfordultam és egy olyan lány látványa tárult elém, aki alacsonyabb nálam (talán egy fejjel, de messzebb állt ahhoz, hogy megállapítsam), barnás-szőke haja a válláig ér és kicsit kerekded volt a feje, zöldes-kék szeme egyenesen az enyémbe fúródott és rémületet tükrözött.
- Ki vagy te? Ismerjük egymást? – kérdeztem tőle furcsállóan. Mi az, hogy egy idegen csak úgy idejön és… Nem érdekes, az érdekelt, hogy a lány honnan ismer.
- Maya! Én vagyok a…
- Ácsi! Honnan tudod a nevemet? – kezdtem bepipulni. Ki mondta meg neki?
- Aha, értem már. Steph! Gyere elő! Nem jó vicc! Téged akarlak látni, nem az átverő segédedet! – mondtam egy picit hangosabban a beszédhangnál.
- Maya! Ha hagynád, hogy elmondjam… - erre megforgattam a szemem.
- Ah, mondjad! – kezdtem unni a játékot.
- Én… vagyok… Stephanie… - erre kitört belőlem a röhögés.
- Nem lehetsz te! Stephanie-t már kilencedik osztály óta ismerem és ő abszolút nem így néz ki! – fakadtam ki, de nem akartam, hogy mindenki minket nézzen, úgyhogy lejjebb vettem a hangerőmből.
- Nézd! Ott jönnek a szüleim! – aztán odaintegetett Steph szüleinek.
- Ne szórakozz velem! Most azonnal magyarázd el, hogy mi folyik itt… Ööö… Mi a neved?
- Stephanie vagyok!!! – akkor sem veszem be. Steph, ez egy rossz tréfa, ezért még számolunk, gondoltam magamban.
- Nem tudom, ki vagy, de Stephanie szülei engem hazavisznek, ha megengednéd – mondtam, azzal kikerültem a rejtélyes lányt és odasiettem barátnőm szüleihez.
- Megmondanák nekem, hogy hol van a lányuk? Kicsit össze vagyok zavarodva. – kértem őket. Erre ők furán összenéztek.
- Megyünk haza. Gyere. – mikor ezt mondták, a titokzatos nőszemély megint mellettem állt.

   Az út hazafele borzasztóan nyomasztó volt, senki se szólt egy szót se, szerencse, hogy az út kocsival csak feleannyi idő, mint busszal. Mikor odaértünk Stephanie-ék háza elé, megvártam, még kinyitják a szülők az ajtót, segítettem becipekedni, aztán rohantam fel Steph szobájába. Amikor kinyitottam a szobaajtót, csak egy üres háló tárult elém. Megint hallottam a lány hangját a hátam mögül.
- Hagy magyarázzam el, hogy mi folyik itt! – kérte.
- Azt megköszönném! – mondtam mérgesen, azzal lehuppantam az ágy szélére, ő pedig a puffra.

9. FEJEZET Furcsa

Eric felvezetett a szobájába – az emeleten volt – és leültetett az ágyára.
- Bocs a szüleim miatt… Egy kicsit zakkantak néha… - mondta a tarkóját dörzsölve, zavarban.
- Semmi baj, az én szüleim se jobbak, ezt a saját bőrödön tapasztaltad meg! – mondtam neki vigasztalás és nyugtatásképpen, majd elnevettem magam, mire ő is kuncogott egy halkat.
- Szóval… Most mit fogunk csinálni? – kérdeztem.
- Nem is tudom… Mit szólsz… Ehhez? – válaszolta sokat sejtető hangon, majd abban a pillanatban ledöntött az ágyra és hosszasan megcsókolt, újra és újra… És újra! Istenem, fantasztikusan csókol! Néhány percet (jó sokat!) eltöltöttünk így, az zökkentett ki az elfoglaltságunkból, hogy hallottunk egy ajtót csapódni és Eric szerintem biztos volt benne, hogy a húga az, mert azonnal felállt, felsegített aztán azt mondta:
- Szerintem ez a húgom lesz. Gyere, bemutatlak neki!
- Várj! Honnan tudod, hogy a húgod, nem pedig Anton vagy Amanda? – kérdeztem furcsállóan.
- Senki más se szokta csapkodni az ajtókat. Legalább is így nem… - miután ezt kimondta, elkezdett egy nagyon picit húzni, mert én vonakodtam. Mi van, ha most békén kéne hagyni? Szerintem dühös. De ezt nem mondtam ki hangosan, hiszen Eric biztosan sokkal jobban ismeri nálam, én még csak nem is találkoztam vele. Szerelmem kiáltott egyet.
- Emily! Szeretnék neked bemutatni valakit!
- Ne most! Pár perc, jó? – furcsamód nagyon mély hangja volt, fiatal kora és lánylétére.
- Minden rendben van vele? – habár még mindig nem ismertem, nem hiszem, hogy ez a normális hangja. Elhúztam a szám.
- Persze, csak biztos megint szórakozik azzal a hangdeformáló cuccal. – legyintett egyet, aztán meginvitált egy rövid kajára.
- Hallom, hogy korog a gyomrod! – mondta egy féloldalas mosollyal, én elröhögtem magam.
- A francba! Lebuktam! – színleltem a csalódottságot, de nem bírtam és egy hatalmas mosoly terült el az arcomon. Eric levezett a konyhába. A szülei még mindig ott ültek, szinte ugyanolyan pózban, mint amikor a barátom bemutatott nekik. Kicsit ijesztő volt. Kaptam egy zsemlét, rá vajat és felvágottat. És egy pohár narancs juice-t. Mire végeztem, Emily is kész volt, és amikor felnéztem, ott állt a konyha nappaliba vezető ajtajában (a konyhának két ajtaja volt, egy a nappaliba vezetett, egy az előtérhez). Szinte leesett az állam, hogy milyen szép lány volt. Én mellette elbújhatnék, én vagyok a szürke egér, ő pedig Miss America! Meglepően hasonlított Eric-re, látszott, hogy testvérek. De könyörgöm! 14 éves! Hogy lehet, hogy máris szebb, mint bárki az ismerőseim közül? Hiszen mindenki egykorú velem, vagy idősebb! Biztos, hogy 14? Jól emlékszem, hogy Eric ezt mondta? Igen, hiszen amikor elmentünk fagyizni, akkor említette. Nem tudom elhinni, hogy annyi lenne, annyinak néz ki legalább, mint én. Mindegy az most, megismerkedek vele, aztán vagy folytatom az ámulást és a hitetlenkedést, vagy folytatom az estémet. Inkább az utóbit választom.
- Szia Emily! Maya vagyok! – nyújtottam felé a kezem, és borzasztóan meglepődtem, mikor kézfogás helyett átölelt.
- Heló! Már vártam, hogy megismerjelek! – szerintem ugrált is volna, ha nem lennének itt a szülők talán.
- Örülök! – hallottam Eric hangját.
- Micsodának?
- Nem mondtam semmit! És mást se hallottam… Jól vagy? – kezdett gyanakvó lenni.
- Teljesen, de biztos vagyok benne, hogy egy másodperce azt mondtad, hogy örülsz. – néztem rá furcsán.
- Nem, ilyet nem mondtam – igazat mondott, ebben biztos voltam, ugyanis olyan zavart volt, hogy azt nem lehet eljátszani. – Szerintem képzelődtél… - legyintettem egyet amolyan „hagyjuk” stílusban és folytattam a beszélgetést Emily-vel, hogy jobban megismerjem.
- Hova jársz suliba? Még sose láttalak ott, ahova én járok.
- Mert nem is oda járok – hihetetlen, milyen csengő hangja volt. És kicsattanóan vidám természete.
- Én a szomszédos város iskolájába járok. Imádom azt a helyet! Mindenki olyan jó fej! Tök jó! És olyan jó bulikat tudnak szervezni, hogy behalok! – be nem állt a szája! Mi biztosan - hangsúlyozva: biztosan – jól elleszünk egymással. 3 év korkülönbség mit számít, főleg ha úgy néz ki korban, mint én?
- Örülök, hogy szereted a sulidat! Bizonyára sok embert ismersz…
- Ismerni ismerek csak nem sok a barátom. Az emberek furának tartanak egy kicsit, de a legjobb barátnőm, Vicky ugyanolyan, mint én és van még rajta kívül 3 jó haverom. Tökéletesen elvagyok velük, ők a legjobb fejek a világon, a bátyus után – jaj, de kedves, hogy ezt mondja. Biztos példaképe Eric, vagy hasonló, de tuti, hogy nagyon szereti. Odament hozzá és átölelte, majd visszajött hozzám és megint átölelt. Szeret ölelkezni, vettem észre.
- Te is jó fejnek tűnsz! Mi a kedvenc színed?
- Hát… A leg kedvenc az a kék… De szeretem a pirosat és nagyon a fehéret is.
- Ú! Én a sárgát és a barnát szeretem! Melyik a kedvenc évszakod?
- Meglepődsz, ha a nyarat mondom? – mosolyogtam rá.
- Nekem az ősz! Imádom a színeit, az a sok falevél, ahogy zöldből mindenfélébe megy át, imádom! – oké, egy kicsit sokat beszél, röhögtem magamban, és azon is, hogyan is fogom leállítani? Körbenéztem a konyhában és megakadt a szemem a faliórán, amit eddig nem vettem észre. 11-et mutatott! Nekem sürgősen haza kellene mennem! Mindenkitől elköszöntem, Emily egy szoros öleléssel búcsúzott (talán egy bordatörés) szomorúan és azt faggatta, hogy mikor jövök megint. Oké. Jó fej csaj, bejön, hogy így pörög meg minden. Beszálltam Eric kocsijába és út közben megjegyeztem, hogy szimpi a húga, de a fáradtság olyan erővel zúdult rám, amit eddig észre se vettem, hogy majdnem elaludtam a kocsiban. Kedves barátom támogatott fel a lépcsőnkön és hagyta, hogy csak egyszerűen egy álmos csókkal elbúcsúzva beessek az ágyamba. Még hallottam, ahogy kimegy, aztán egy halk kocsi-zümmögést, de aztán elsötétült a világ és az álmaim színes kavalkádja jelent meg előttem.



     Ahhoz képest, hogy tegnap milyen fáradt voltam, ma konkrétan hajnali 5-kor keltem, és még magamat is megleptem. Eddig a legkoraiabb kelésem a 6 óra volt. Valahogy ránéztem a naptárra és eszembe jutott, hogy Stephanie holnap fog érkezni haza, és majdnem elkezdtem ugrálni, de tudtam, hogy a többiek még mind alszanak és a józan eszem visszafogott. Ma reggel valahogy nagyon nagy kedvem támadt a tornához. Kint még friss és üde a levegő, gondoltam, ettől majd még jobban felébredek, ugyanis visszaaludni már nem akartam. Átvettem egy melegítőt, térdig érő gatyával és a lehető legvékonyabb melegítő felsővel, hiszen azért nincs annyira hideg. Lementem a konyhába, ittam egy pohár hideg vizet, aztán kimentem a kertbe. Amit ott láttam, az elképesztő volt. Sokkolt a látvány, és majdnem el is ájultam (szerencsére bírtam ideggel és talpon maradtam).